Do I Wanna Know? - BEFEJEZETT

I. Epizód - A második első találkozás

Megigazítottam a takarót, az összes nem létező ráncot kisimítva. Ötödjére egy perc alatt. Remélem, nem veszi észre, nem szabad észrevennie. Vettem egy hatalmas levegőt, hogy a zakatoló szívemet csendre intsem, mire az összes bordám egyszerre lázadt fel. Fájdalmas emlékeztető, hogy éppen hol is vagyok. Kinyújtottam a kezem a kopott kis asztal felé, egy apró kihajthatós tükröt magamhoz ragadva. Eddig a pontig gondosan kerültem, hogy a szembesüljek a saját nyomorommal - éppen elég volt az összetákolt lábamra nézni - de valahol mélyen kíváncsi voltam, hogy ő mit fog látni. Vajon mennyire fog szánakozni?
Az első, ami megragadta a figyelmemet, a hajam olyannyira zsíros volt, hogy már egy flakon száraz sampon sem segítene. További károk: karikás szemek, holt sápadt bőr, ezer karc és a homlokomon virító véraláfutás. Megnyugodva tettem vissza a kis tükröt, a felszíni sérüléseim elvonják a kutakodó tekintetét. Nem fogja észre venni, nem szabad észre vennie a többit.
Kopogtak.
-  Szia! -  lépett be Ő.
Az elmúlt két nap minden szabad percében csak ezt a pillanatot terveztem. Szóról-szóra átgondoltam, hogy mit akarok neki mondani. Hogyan fejezzem ki a hálámat, hogy kihúzott egy roncsból. A saját roncs autómból. Az éjszaka közepén, a jeges úton. Néha megengedtem magamnak, hogy elképzeljem őt. Anyám azt mondta, hogy sokkal helyesebb, mint a tévében. A szemei olyan tiszták, mint egy tó vize. A húgom csak annyit mondott, hogy „akár még két ajtócsapkodást is megérne". Tévedtek, ezek semmit sem számítottak.
- Hoztam neked virágot. Lövésem sincs mit szeretsz, de a hajadhoz a vörös illik – merészkedett beljebb óvatosan. –  Ugye szereted a virágokat? Nem vagy rájuk allergiás?
Képtelen voltam megszólalni. Az összes ötletem felbugyogott a torkomba csak azért, hogy onnan elpárologjanak. A hangja egyszerűen megbénított, a fájdalmam eltűnt és egy örökké valóság után végre biztonságban éreztem magam. Mióta felkeltettek a vegetatív állapotból, fáztam. Úgy éreztem, hogy egy sötét kórteremben vacogok egyedül. Nem számítottak a meleg érintések, vastag takaró, a kedvenc kötött pulcsim. Az ő hangja kellett ahhoz, hogy a lényem elrejtőzött darabja is kijöjjön a karambolból. Mintha csak rá vártam volna eddig a pillanatig.
- Mondták, hogy kissé instabil vagy mentálisan. Arra nem számítottam, hogy nem akarsz hozzám szólni. Mon Dieu, nagyon nem – méregetett bizalmatlanul.
Valahol a csendben megtaláltam a hangomat.
- Nem vagyok instabil. Csak megijedtem. Nem tudtam hol vagyok és idegenek vettek körbe- sóhajtottam fáradtan.
Szinte az egész arca felragyogott.
- Annyi mindent akarok mondani neked – rakta le a virágokat a szekrényemre. – Hallod, megijesztettél. Mondhatnám, hogy tavaly óta itt ülök, de az nagyon rossz poén lenne tőlem is – majd a következő szavakat csak suttogta. - Azt mondták, hogy nem akarsz még felkelni.
A hangja úgy elvonta a figyelmem, hogy a szavait alig fogtam fel. Figyeltem, hogy beszéd közben olyan rutinosan mozgott a szobában, hogy az a balsejtelmem támadt, hogy nem elsőnek van itt. Nem pillantott körbe és nem is mérte fel a terepet. Egyenesen rám nézett. A pillantásában nem volt szánakozás a törött testem láttán, inkább megkönnyebbülés. Gyanúm hamar beigazolódott, amikor a sarokhoz sétált és magához vett egy széket. Egyszerűen tudta, hogy hol találja. A felismerés viszont csak akkor vágott gyomorszájon, amikor megfogta a bal kezemet. Nemcsak az rendített meg, hogy olyan magabiztosan tette ezt, mintha neki ez természetes lenne. Nem. A némaság után bennem raboskodó érzelmek hirtelen gyorsasággal akartak felszínre törni. Legszívesebben sírtam volna a meleg tenyerétől. Olyan volt, mintha hazatértem volna egy hosszú utazás után. Biztonságban vagyok már.
- Ne most, kérlek – vettem egy mély lélegzetet.
Hirtelen komorodott, a hatalmas mosolya egy pillanat alatt húllott le.
Minden erőmre szükségem volt, hogy összeszedjem magam. Ha nem megy el hamarosan, akkor tanúja lesz az összeomlásomnak. A szememet vészesen szúrták a könnyek. Most nem lehet. Mindeközben kétségbeesetten vágytam arra, hogy beszéljen még hozzám.
-  Fáj valahol? Hívok egy nővért – nézett az ajtó felé a válla felett.
-  Mindenhol fáj. Nem akarom, hogy így láss – húztam el a kezem.
Túl sok. Minden túl sok volt. Egyedül akartam lenni, egyes egyedül, hogy ne feszítsenek az érzelmek.
- Ezen ne aggódj. Láttalak ennél sokkal rosszabb állapotban is.
Lehunytam a szemem, küzdöttem magammal.
- Pelenkában? – bukott ki belőlem.
Hogy én mekkora hülye vagyok. Legszívesebben az ágy rácsába akartam volna a verni a fejem. De annyira vágytam rá, hogy tudja. Tudja és értse, hogy miért nem tudom most megköszönni.
El sem tudom képzelni ő mit élt át, mivel az agyam gondoskodóan kitörölt mindent arról az éjszakáról. Az elmúlt napokban pedig csak őrjöngtem. Majdnem magatehetetlenül feküdtem, hallgattam ahogyan sírnak felettem. Én pedig semmit sem akartam annyira, hogy elmenjek egyedül mosdóba. Felálljak és hideg vízzel megmossam az arcom. Az első próbálkozás után kikötöttek az ágyhoz. Életemben nem aláztak meg még így. Darabokra törtem a méltóságom nélkül.
Bár becsületére legyen mondva, hogy nem lepődött meg. A szemeiben mindent láttam, ha akartam volna meg is fejthettem volna, de szánakozást semmit.
- Szóval, azért nem akarsz velem beszélni, mert kellemetlenül érzed magad? – kérdezte lassan. Közben el sem engedte a kezemet, még erősebben szorította.
- Nem így akarok köszönetet mondani – bólintottam. – Nem ilyen formában.
A legnagyobb meglepetésemre eltűnt az ágyam mellett. Nehezen arrébb csúsztam, hogy lássam azt ahogyan a cipőjét köti ki. Váratlanul kiegyenesedett, és egy mozdulattal letolta a nadrágját. Ezután a cipőket pár méterre arrébb rúgta, a farmert pedig a székre terítette. Így már egy krémszínű pulcsiban és egy vérvörös boxer alsóban magasodott felém.
Mielőtt esélyem lett volna megkérdezni, hogy mi történik éppen, kitárult a kórterem ajtaja és egy ápolónő lépett be rajta. Az ötvenes éveiben járó hölgynek majdnem kiesett a kezéből a tálca. Nem mindennapi látvány ahogy a Forma1 egyik kedvenc pilótája egy kórházi ágy mellett áll félmeztelenül. Tulajdonképpen én sem tudom eldönteni, hogy melyik a nagyobb fordulat: Charles ismeretlen okokból elkövetett vetkőzése, vagy Maria nővére nagyon is ismert megbotránkozása.
- Mr. Leclerc, hányszor kell elmondani önnek, hogy egy köztiszteletben álló egészségügyi intézményben van? – szűrte a fogai közül. Nos, nem ő volt a legkedvesebb az itt dolgozók közül. Egy alkalmat sem mulasztott el, hogy éreztesse velem, hogy mennyire utálja az egészet és jobban teszem, ha csendben bámulom a falat.
- Egyszer sem. Tudok róla – mosolygott rá Charles szemtelenül.
- Akkor nyilvánvalóan a biztonságiakról is tud.
Charles arcáról eltűnt a pimasz mosoly, helyette a kőkemény elszántság vette át a helyét. – A kórházi személyzetet annyi apró hálával láttam el, többek között önt is, hogy bizonyára nem bánják, ha alsó gatyában parádézok egy köztiszteletben álló egészségügyi intézményben.
A nővér tálcája olyan hangosan csattant az éjjeli szekrényen, hogy szinte hallottam ahogyan a kopott kis bútordarab megremeg. Még a levesem is kiborult a levegőben lévő feszültségtől.
Ők ketten utoljára szembenéztek, a roppant kedves ápolónő olyan tekintetett vetett rá, hogy szinte biztos voltam abban, hogy fejben már egy gyilkosságot összerakott. Charles viszont továbbra is állta a sarat, még moccanni sem volt hajlandó, pedig valami a lábára hullott. A ki nem mondott elmepárbajt az ajtó viharos csattanása zárta le.
Az én agyamban pedig csak szüntelenül az zakatolt, hogy hányszor jöhetett ő be, ha már a személyzetet is meg kellett vásárolnia?
- Hát, úgy tűnik elvesztettem egy rajongót. Bánja a franc, az ilyen befeszültek csak a Red Bullnak szurkolhatnak – hajolt le.
Annyi ki nem mondott kérdés lebegett közöttünk, hogy szinte már betöltötték a teret. Én mégis gyáva módon a legegyszerűbbel kezdtem: - Miért öltöztél le?
Kényelmesen elhelyezkedett a székben, egy apró barna karkötőt forgatva az ujjai között. – Ha én is kényelmetlen helyzetbe kerülök, akkor hátha jobban érzed magad és beszélgethetünk – közben felrakta a lábait az ágyamra. Felém emelte a kezében tartott dolgot. – Tudod, akkor csináltattam, amikor aláírtam a szerződésemet a Ferrarival. Ez volt minden álmom. Minden, amiért egész életemben küzdöttem. Akkor tudatosult bennem, hogy az a sok lemondás, a rengeteg... - elrévedve kereste a kifejezést. - ... fájdalom megérte, mert itt vagyok. Az egyik legjobb istálló engem akar.
Jól ismertem azt a karkötőt: barna, fonott bőr, közepén egy bilétával. Az ébredésem után a gyógyszerektől kábultan órákig bámultam. A szíjak idegennek és fojtónak hatottak a bőrömön, amikor megpróbáltam kioldani magamat, akkor fedeztem fel a furcsaságot. Hiába könyörögtem, hogy legalább a villanyt kapcsolják fel, ők nem tették. Az ágyhoz kötve úgy őriztem meg az épp elmémet, hogy azt próbáltam kivenni, hogy mi lehet a bilétán. Aznap éjszaka nem sikerült.
Másnap, immár kitisztulva, már láttam, hogy egy ágaskodó vadló. Azonban az ékszer számomra még mindig ismeretlen volt. Sosem hordtam volna egy férfi karkötőt. Édesanyám beszámolója után közelebb kerültem a megfejtéshez, hogy kié is lehet, de arról fogalmam sem volt hogyan került hozzám.
- Sajnálom, hogy hiányoltad. Már rajtam volt, amikor felkeltettek – pásztáztam az arcát.
Azonban a tekintetét továbbra is a karkötőn tartotta, elgondolkodva forgatta. Kis idő múlva felnézett rám és nyilvánvalóvá vált, hogy kötődik ahhoz a tárgyhoz. Láttam a szemében a szavai mögött rejlő mélységes repedéseket. Minden nap feláldozta magát, hogy elérje az álmait.
Immáron sokadjára az elmúlt percekben olyat tett, amire aztán semmiképpen nem számítottam. Lassú könnyedséggel hajolt közelebb és felpattintotta az én csuklómra a saját karkötőjét. – Biztos rád eshetett, amikor a kocsiban ültem veled.
Azt erősen kétlem.
- Miért adod nekem? – zavarodtam össze.
Válasz helyett csak a jobbját nyújtotta. – Charles vagyok.
Az emberek általában nem érzékelik, ha válaszút elé érkeznek. Úgy tartják, hogy nem a hatalmas események rázzák új mederbe az életünk, hanem az apró mozzanatok. Belém villámcsapásként érkezett az a felismerés, hogy én bizony azon a bizonyos kereszteződésben éppen az előbb eltértem egy új irányba. Egy szemernyi kétségem sincs, hogy ezen a rázós úton pedig ez a karkötő fog végig kísérni. Az pedig, hogy engem merre fog vezérelni, az pedig még nem biztos.
- Ansel – ráztam kezet vele. Eltökéltem magam, hogy elég volt a kiszolgáltatottságból, ideje észhez térnem. – Nos, Charles, mesélj nekem erről a Ferrariról. Egyetlen versenyt sem sikerült még megnéznem.