Tangó az Árnyékban

Miért én?

Hermione

Halkan fel zokogtam. Újra visszatért, minden bizonytalanság és elveszettség. Megint túlságosan fájt az, hogy érzek és szeretek. Most vált csak világossá számomra, hogy viszonzatlan az a  szerelem amit iránta érzek. Hazug szavak hagyták el ajkait, nemrégiben ugyanitt.  Tudnom kellet volna előre, hiszen a majd húsz év ami köztünk áll, áthatolhatatlan.
– Miért maradtam én? - a hangom meg remegett, ahogy visszatért minden. Odabent mindenki elfeledte azt, mekkora ára volt annak hogy most itt lehetünk.
– Miattam. - a mély bariton hallatán, összerezzentem.
– Perselus - suttogtam. Úgy gördült le a neve az ajkaimról, mintha az lenne a legtermészetesebb dolog.
– Bennem is mindig felmerül ez a kérdés de rájöttem hogy miért maradtam. Sokat vártam rá hogy meg értsem. Te vagy az oka. - éreztem, ahogy közvetlen mögém lépett. A belőle áradó melegség, átjárja minden porcikámat.
– Perselus - mantráztam a nevét. Minden szava, felperzselte a szívem maradékát.
– Hermione, tudom elrontottam és megannyiszor el is fogom még. Szükségem van rád, oly annyira mint a levegőre. Ez az egy év, maga volt a pokol nélküled, de most rád találtam. Egy világ áll köztünk ez igaz, de nem érdekel. Ha kell, porig égetem azt, csak hogy veled legyek.- az arcomon patakokban folytak a könnycseppek. Tudtam hogy Perselusnak legbelül nagy szíve van, de nem gondoltam volna, hogy valójában ilyen nagy. Lassan fordultam meg és a szemébe néztem, ahonnan kétség és félelem tükröződött vissza rám a hatalmas szeretet mögül.
– Biztos vagy benne? Tényleg képes lennél miattam elviselni azt, amit a külvilág mér majd ránk?- a hangom meg remegett. Féltem a választól, hiszen talán mind erre még, nem is gondolt.
– Szeretlek Hermione és ezért, nem érdekel ki mit mond, vagy tesz. Melletted van a helyem. - gondolkodás nélkül lépett közelebb hozzám és az arcomra helyezte a tenyerét. – A múltam egy részét már ismered és elfogadtad úgy, ahogy senki sem tudná. Halálfaló voltam és gyilkos. Szörnyű dolgokat tettem bevallom és igen, félek hogy ha mindent meg tudsz, akkor majd minden megváltozik én mégis hiszem hogy…
– Szeretlek Perselus - folytottam belé a szót, miközben megértettem végre hogy az Örökké már nem Lilinek vagy Frednek szól. Ahogy megszólalt odabent a hatalmas rivalgás tudtam, át léptünk az új év kapuján. – Égessük fel a világot. - hajoltam közelebb és most én hívtam tangóba az ajkait. 

Perselus

Ahogy a nap, halvány sugarai elérték, az arcomat rögtön felnyitottam a szemem. Elsőnek, meglepődve, kábán vettem észre, hogy nem a saját ágyamban fekszem és nem a Roxfortban vagyok. Ahogy azt emlékek visszatértek a tegnap estéről és az követő csodás éjjelről, elmosolyodtam.
Hermione oly szenvedéllyel, adta át magát nekem és én is magamat neki, amelyről talán, álmodni se mertem. Óvatosan fordítottam a fejem oldalra. Ahogy ott feküdt a karomon és halkan szuszogott, tudtam nem kell semmi más. Lehet el ítélnek sőt biztos rengeteg bíránk lesz de a tegnap este után biztos vagyok benne hogy átvészeljük.
Óvatosan emeltem fel a másik kezem és végig simítottam a fedetlen válán, egészen a csípője vonaláig, ahonnan már lefelé, takaró fedte előlem szépségét. Újra kamasznak éreztem magam. Lassan fordultam oldalra és nyakából, félre söpörtem az alig oda érő, rövid haját. Vonzott a gyönyörű csupasz bőr és én nem tudtam, türtőztetni magamat. Gyengéd csókot hintettem a nyakába, mire csak egy apró morgást hallottam. Lassan haladtam tovább és a morgást, halk sóhajok váltották fel.
– Perselus - sóhajtotta a nevemet, ahogy egyre lejjebb haladtam. Ismerni akartam minden porcikáját. Ahogy a nyakam köré fonta kecses karjait, az egyiket el emeltem és végig csókoltam. Amikor elértem a csuklójához éreztem a kissé, rücskösen összeforrt vágást. Felnyitottam a szemem és az arcára néztem. Könnycseppek hullottak alá az arcá, miközben a tenyerét az arcomra csúsztatta. – Ha szeretnéd, el tudjuk tüntetni. – hangom rekedten csengett, miközben úgy éreztem egy hatalmas gombóc gyűlik a torkomba.
– Nem szeretném, mert számomra ez egy, fontos emlék.  - a hangja, ugyan olyan rekedt és fojtott volt.
Persze hogy nem szertné, hiszen Weasleyre emlékezteti.
Észre sem vettem hogy kissé eltávolodtam és az arcomra, vissza öltöttem a maszkot, amely mindig velem van. – Perselus. Azért nem szeretném, mert rád emlékeztet. Sok időbe telt mire rájöttem, mi történt azon az estén. – húzott vissza maga mellé és rá feküdt a mellkasomra. 
– Mire jöttél rá? – simogattam meg a karját, amikor megrázkódott a válla és halk, nesztelen zokogásba tört ki.
– Hatásos volt a méreg és már egy pillanatra talán, el is mentem. De az utolsó pillanatokban rád gondoltam és arra, mik lehetnénk mi. – a kezem megállt egy pillanatra. Próbáltam összerakni azt amit mond, de nem voltam rá képes.
– Mégis mit akarsz ezzel mondani? – bámultam a plafonra és talán, legbelül mélyen, már tudtam a választ.
– Azt hiszem, az igaz szeretet mentett meg, amit akkor még nem tudtam, hogy irántad érzek. A szívem, már akkor eldöntötte, hogy hozzád tartozik. – az utolsó mondatot már a szemembe nézve mondta. Ahogy felemelkedett és óvatos csókot lehelt az arcomra, akkor jöttem rá hogy sírok. Óvatosan öleltem magamhoz és hagytam, hogy a szeretete és szerelme teljesen bekebelezzen.