Árnyforduló

ｈａｔｏｄｉｋ

𝚊  𝚑𝚊𝚝𝚊𝚕𝚘𝚖  𝚕á𝚗𝚐𝚓𝚊  𝚙𝚒𝚜𝚕á𝚔𝚘𝚕

A körmömmel a fát kapargatom, régi lécek tartanak meg a víz fölött. Egykor szerintem világosbarna lehetett, most már zöld és sötétbarna színt ölt. A víz már túl sokszor moshatta el a stéget. Néha belepillantok a tükröződésbe, ami meg sem moccan alattam és ha sokáig nézem, azt hihetném tiszta üveg. Akár egy játékos macska belesodrom a stég végén lévő kavicsokat a víz mélyébe. Fodrozódni kezd alattam a kékség. Apró köröket ír le, amik elhatalmasodnak alattam. A sápadt arcom, amit csak kiemelnek az ezüstös hajszálaim, szinte szétfolyik a víztükrön. Tudom, hogy most nem jön a sötétség, de mégis azt halucinálom, ahogy az egész szemem feketére változik.

— Borzalmas álmom volt. – felismerem Cordelia hangját anélkül, hogy odanéznék.

— Én tehetek róla? – továbbra is a víztükörben felelevenedő fekete szemembe bámulok.

Nagyobb követ lökök a vízbe és nézem, ahogy tekintetemet végleg elmossa a víz. Olyan érzés, mintha rabláncok hullanának le a kezemről. Felkelek a stég elkorhadt fáiról, amikor megfordulok azt látom, hogy Cordelia az egyik tartó oszlopnak támaszkodik.

— Azt hiszem igen. Tudod azt álmodtam, hogy köröz a rendőrség.

Megvonom a vállam és megindulok felé. Lépteim alatt megnyikordulnak a lécek. Hallani, ahogy a testsúlyomat a sarkamtól egészen a lábujjhegyemig vezetem.

— Ez teljes mértékben a te hibád! – ecsetelem neki a nézőpontomat – Vagy talán én törtem be és loptam a könyvtárból?

A kérdésemre nem várok igazából választ. Cordelia ajkai összepréselődnek, gondolom visszatart valami epés megjegyzést.

— Tudod – kezd bele és ellép az oszloptól, amit támaszt, de az első lépés után elveszti az erejét. A szemén látom, hogy nincs teljesen magánál, odaugrok és elkapom zuhanó testét. A derekánál fogva emelem vissza, egészen még teste az enyémnek nem nyomódik. Tartom erőtlen testét, mielőtt még megmártózna a tóban.

— Nem túl okos dolog a vízparton sétálgatni, amikor a lábadon alig állsz! – felhívom a figyelmét a valóságra – Vigyázhatnál is magadra.

Befelé terelgetem miközben a derekán tartom a kezemet a biztonság kedvéért. A szédülés jeleit mutatják egyenetlen léptei, amikor elhaladunk az oszlop mellett egy apró pillanatra abban is megkapaszkodik.

— Minek azt? Hiszen egy démon az őrangyalom.

Őszinte fogalmam sincs Cordelia milyen játékot űz velem, ugyanis még csak meg sem említette, a balesetet. A sérülést és a sokkos állapotot amit én okoztam. Úgy tesz, mintha minden ami történt nem számítana, vagy inkább meg se történt volna. De mégsem úgy, ahogy én szoktam. Nem úgy adja elő, mint ahogy én tenném, vagy ahogy egy számító rohadék tenné. Az is eszembe jut, hogy ez talán egy erkölcstelen taktika arra, hogy én hozzam fel az este történteket és bocsánatot kérjek, amiért majdnem megöltem. Arra várhat!

— Tudod miért törtem be a könyvtárba? – teszi fel a kérdést, amit valószínű a tónál is akart.

Most viszont itt állunk a lépcsőn. Én egy fokkal lejjebb, mint ő. Elkapja tekintetem és fogva tart, pár pillanat múlva győztes mosoly siklik arcára, amikor én fordítom el a fejem elsőnek.

— Válaszokat kerestél. – idézem fel a nagyteremben lezajló veszekedésünket, visszanézek rá, továbbra is mocskosul büszke mosoly virít az arcán – és ezek szerint meg is találtad.