ANGEL

2. Fejezet

Az autó egyenletes zötykölődése valahogyan álomba ringatott. Mikor kinyitottam a szemem, már az ágyamban feküdtem. Nem emlékeztem rá, hogy hogyan kerültem oda, csak azt tudtam, hogy kellemesen körbevett a tiszta puhaság, az otthon illata és annak érzése. Biztonságban tudtam magam.

De valami mégsem illett a képbe: az illat. Nem csak a friss ágynemű és kiszellőztetett szoba tipikus aromája kúszott az orromba, hanem a fáradt olaj és még valami más, gyomorkorgató illat is.

Szinte azonnal kipattantak a szemeim, majd felültem, megszállottan vizslatva a környezetem. A paplan szokásosan összegyűrve hevert a földön, lévén, hogy nem tudok nyugton maradni, mikor alszom. Az éjjeliszekrényen ott pihent a telefonom, a kislámpa égett. Minden a megszokott rendben volt, egyedül az étel illata nem illet a képbe, pláne, hogy nem én készítettem, ami azonnal felvetette bennem a kérdést: Akkor mégis kicsoda?

Talpra ugrottam, majd amilyen hangtalanul csak tudtam, elindultam cserkészni. A folyosóra érve, megragadtam az első kezem ügyébe kerülő kemény tárgyat, ami egy trófea volt, és azt szorongatva – mintha az életem múlna rajta – haladtam tovább a konyha irányába, ahonnan most már hangokat is hallottam.

Az ajtófélfánál megtorpantam, nekifeszültem a falnak, majd néhány mély levegővétel után kilestem a takarásomból. Egy széles hát és ezüst haj látványa tárult elém, ahogy sürgölődött a konyhámban. Mintha minden nap ezt csinálta volna.

Jin...?

Összevont szemöldökkel eresztettem le a „fegyverem" és elkerekedett szemekkel sétáltam a pulthoz. Jin csak akkor vette észre, hogy ott vagyok, mikor megköszörültem a torkom. Azonnal megfordult; még a serpenyő is majdnem kiesett a kezéből. Vicces volt, de mégsem tudtam rajta nevetni. Mert ugye az foglalkoztatott, hogy hogyan került be a házamba, és mégis mit keres a konyhámban. Pláne meg, hogy miért használja azt ilyen eszeveszett természetességgel.

− Soohyeon-ah! Megijesztettél! – Olyan hirtelen hevességgel szólalt meg, hogy attól meg én ijedtem meg, olyannyira, hogy belerúgtam a bárszék lábába, a trófeát pedig egyenesen a beütött lábamra ejtettem.

Ügyes vagyok, ugye?!

− Úristen, jól vagy?! Nem akartalak megijeszteni! Sajnálom! Ülj le! – Észre sem vettem, hogy Jin mikor került mellém, de már csak az tűnt fel, ahogy segített, hogy leüljek a székre, az üvegből készült díjat, ami szerencsére nem tört el, felkapta a földről. Végig engem vizslatott, bárminemű válasz reményében, amit nem tudtam neki megadni, mivel levegőt venni is fájt, nem hogy megszólalni.

− Hozok rá jeget! – szaladt el azonnal, kikapva egy fagyasztott zöldséget a fagyasztóból. Honnan tudta, hogy ott van?!

Na, jó... Ez a világ legidiótább kérdése. Mégis hol máshol lenne?!

A lábfejem úgy lüktetett, mintha az élete múlna rajta. Olyan érzés volt, mintha le akarna onnan szakadni, és szó szerint külön utakon járni. Aztán megérkezett a férfi, és rárakta a fagyasztott borsót, miközben kezével óvatosan támasztotta a sarkam. És máris elfelejtettem a fájdalmat.

Kevés emberrel volt kapcsolatom, így kevés alkalmam nyílt arra, hogy hozzászokjak az érintésekhez. Furcsa volt azt érezni, ahogy egy kéz hibátlan bőre simul a lábamra, miközben olyan óvatosan fogja, mintha attól félne, ha csak egy kicsit is megszorítja, összetörne. Kirázott tőle a hideg, de a jó értelemben.

− Jobb? – nézett fel rám, őszinte érdeklődéssel. Könnyes szemekkel bólintottam.

− Hagyd csak! – húztam el kezétől a lábamat. – Oda fog égni a kaja.