Ha az éjszaka véget ér... [Liam Payne fanfiction] BEFEJEZETT

2. fejezet

Fél 5-kor jelzett a telefonom, kelnem kell. Kikászálódtam az ágyból, magamhoz vettem a telefonom és a szekrényemhez cammogtam. Alig aludtam valamennyit az éjjel. Még azt a kevéske időt is amit tudtam volna aludni gondolkodással és forgolódással töltöttem, szóval most egy zombi előnyösebb kinézettel rendelkezik mint én. Megfogtam a vállfát amire a ma esedékes ruhám volt felakasztva és bementem vele a fürdőszobába. Gyorsan átkaptam kiválasztott szettemet, kifésültem a hajam és kisminkeltem magam. Tökéletes! Kimentem a konyhámba és bekapcsoltam a teafőzőt közben előkészítettem a „pirítóst készítő pirítót". Kiskorom óta így hívom és ez meg is maradt. Reggelire sokat ettem pirítós, eleinte apával csak szórakozásból hívtuk így aztán ez úgy ránk ragadt és máig így hívjuk.

Miután kész lett a reggelim a forró teával gyorsan elfogyasztottam, bedobtam a mosogatógépbe és indultam is a forgatás helyszínére.

Kiálltam az új kocsimmal a garázsból és már is elrobogtam otthonról. Szerencsére annyira nincs messze a helyszín vagy is szerintem és a producer által megadott cím szerint. Persze mint mindig, történt valami, ami miatt nem tudtam időben odaérni. Ebben a helyzetben egy nagy kamion volt. Az ügyetlen sofőr nem tudott jól beállni a megrendelőjéhez, ráadásul egy lámpa is akadályozott bennünket, tiszta ideg várakozókat, hogy kiváljunk a sorból. Eltelt 10 perc, semmi, eltelt 20 perc még mindig semmi, 30 percnél már én is rátapadtam a dudára. 40 percnél a kamion neki ment a kerítésnek. Kezdtem úgy érezni, hogy szétrobban a fejem. Tudni illik rólam, hogy hihetetlen türelmetlen ember vagyok. Úgy érzem csak a fáradtságom késztetett arra, hogy eddig bírjam ezt a gyötrődést. Nagyot sóhajtva fordítottam el a fejem balra és akkor megcsillant a remény. A másik sáv. Csak át kellett fordulnom a kocsival. Csak egyetlenegy gond volt. A két sávot egy bokor és virágágyás választotta el egymástól. Basszus, Adaline, át tudsz hajtani! - gondoltam magamban - Sikerülni fog!- körbepásztáztam a szememmel a helyet. Rendőr sehol, remek. Oké, csak szépen óvatosan! Kicsit hátratolattam és úgy próbáltam igazítani a kocsit, hogy sikerüljön a kocsit fel, majd le hajtani a virágágyáson. Jól van, most nem jön senki. Mint az őrült elkezdtem forgatni a kormányt és nyomtam a gázt. Abban a pillanatban hálát adtam apának, hogy folyamatosan engem ültetett le maga mellé, hogy nézzem a Forma 1-et és egyéb autós műsorokat, mert a bátyám, Brandon nem volt képes vele leülni.

Döccen a kocsi, virágágyásra fel. Majd megint döccen, virágágyásról le. És már ott is vagyok a másik sávba. Szép volt Adaline! - dicsértem meg magam. Erőtelesen ráléptem a gázra és addig fel nem vettem a lábam amíg meg nem pillantottam a nagy épületet, ahol nekem 30 perce kellene lennem. Na, szép az első napomon elkések, így is egyszer kétszer bemérhettek szóval kapni fogom a gyorshajtásért befizetendő csekkeket. Még mindig a gázt taposva faroltam be a parkolóba. Kiszálltam a kocsiból és a nagy épület felé kezdtem igyekezni. Futottam arra amerről a hangok jöttek. Befordultam egy szűkös folyosóra, ami egy nagy teremhez vezet. Hallottam, hogy én vagyok a beszélgetés tárgya ezért még gyorsabban kezdtem el a nagy terem felé lépkedni.

- Elnézést a késésért!- fékeztem le a stáb előtt

- Itt nincs elnézést, ez nem az iskola! Rád várunk fél órája! – kiabál rám egy kis

csaj, aki épp a szövegét olvassa át

- Én tényleg nagyon sajnálom! Megálltam egy pirosnál aztán jött az a kamion... - kezdtem bele a mentegetőzésbe, de félbeszakítottak

- Nincs semmi baj Adaline csak menj a stylisthoz és olvasgasd a szöveget. – Neil Burger a rendező, már most kedvelem

- De én nem is kaptam semmilyen szöveget! – kiáltottam fel kétségbeesetten