Maradj Velem //befejezett// |ÁTÍRÁS ALATT|

Holnap is eljövök

Mikor magamhoz tértem, először csak annyit éreztem, hogy mindenem sajog. Kinyitottam a szememet, de csak a jobbal láttam, azzal is homályosan. A síri csendet csak egy gép halk csipogása törte meg. Jobb szemem előtti kitisztult a kép. Kórház. Hófehér falak vettek körbe hófehér gépekkel. Minden olyan egyforma volt. Egyetlen szín a szobában a mellettem lévő szekrényen lévő virágcsokor volt, és a rajtam lévő, kék kórházi hálóruha volt. Lassan felültem, de iszonyatos erővel belém hasított a fájdalom. Letéptem magamról a takarót, és akkor megláttam. Bal lábam szoros fásli fogságában pihent, jobbomon a térdemet kötözték be, ahogy mindkét könyökömet, kulcscsontomat és bal kézfejemet is. Bordáim, tüdőm és fejem hasogatott, legszívesebben kirohantam volna a világból, el a fájdalomtól messze.

De nem lehetett. Meg kellett keresnem Cash-t. Ő is itt van, egészen biztos. Leeresztettem lábamat a hideg padlóra, s lassan ráálltam. Elviselhetetlen fájdalom hasított a farokcsontomba, összegörnyedtem, s kiszakadt belőlem egy halk sikoly. Kezemmel a fájdalom forrásához kaptam, mintha így tompítani tudnám, s addig így álltam, míg alább nem hagyott a kín. Amennyire tudtam, felegyenesedtem, és elkezdtem kisántikálni a szobából. Mikor kinyitottam az ajtót, próbáltam nem foglalkozni az üvegben visszatükröződő arcommal. Szám széle felszakadt, bal szemem bedagadt, hatalmas lila folt éktelenkedett körülötte, ami homlokomtól egészen orromig húzódott.
 Megkapaszkodtam az ajtófélfába, nehogy elessek.

Kint teljesen más világ volt. Köpenyes alakok járkáltak mindenfelé, de felbukkant egy-egy siránkozó hozzátartozó is. Ahogy sétáltam, kezemet végig a falon tartottam, mintha az egy biztos pont lenne. Próbáltam elvegyülni a sok orvos, mászkáló beteg és civil között, s jó szememmel azt kerestem, hol lehet Cash. Istenem. Itt kell lennie! Nem lehet, hogy... Nem, nem képzelhetsz ilyen hülyeséget. Térj észhez! Jól van, nincs semmi baja! Úgy éreztem, hogyha sokat mondogatom, még én is elhiszem.

Ahogy befordultam az egyik sarkon, megláttam Mr. és Mrs. Bradyt, Cash szüleit, ahogy épp kijönnek az egyik szobából. Kész voltam arra, hogy elbújjak, semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy a sajnálkozásukat hallgassam, de szerencsémre a másik irányba indultak. Ha itt vannak Bradyék, az azt jelenti, hogy Cash is itt van! Mégpedig abban a szobában!
 Amint eltűntek Cash szülei a folyosó végén, én kilőttem – pontosabban a tőlem telhető legnagyobb sebességgel sántikálni kezdtem. Ez a „legnagyobb sebesség" azt jelentette, hogy két másodpercenként léptem egyet.
 Elértem a szoba ajtaját, kezemet a kilincsre tettem, nagy levegőt vettem, és benyitottam.

Ha én borzalmasan néztem ki, akkor nem tudom, Cash-re milyen szót kéne használni. Derékig be volt takarva, de így is látszódtak hatalmas kötései a lábán, hasa szorosan be volt fáslizva, ahogy teljes bal karja, kulcscsontja és feje is. Mikor benyitottam, óvatosan kinyitotta a szemét, hogy megnézze, ki zavarja megint.
- Gina – Szemem könnybe lábadt, hangja rekedt volt és halovány. Jobb lábamat magam után vonszolva próbáltam megfeledkezni az elviselhetetlen fájdalomról, s közelebb araszoltam Hozzá. – Azt hittem...
- De nem – vágtam közbe. Azt hitte, meghaltam. Mikor odaértem az ágyához, amennyire tudott, arrébb húzódott, felült és lábait is az ágy szélére rakta. Biztos eltört, és nem bírja mozgatni. Miért is bírná? Felültem mellé, de ahogy leereszkedtem az ágyra, hangos nyögés szakadt ki belőlem, s ismét farokcsontomhoz kaptam. Ez nem igaz. Ahogy enyhülni kezdett a kín, megéreztem Cash kezét a csípőmön. Sóhajtottam, ahogy elmúlt a fájdalom, és ledőltem az ágyra. Cash átvetette karját a vállamon, majd közelebb húzott magához. Behunyt szemmel hozzábújtam, fejemet a mellkasára hajtottam, mire felnyögött. – Bocs...
- Semmi gond – hallottam rekedt, suttogó hangján, hogy mosolyog. – Nem sokára jobb lesz. Mindjárt vége ennek a rémálomnak.
- Sajnálom – szólaltam meg egy idő után.
- Mit? – értetlenkedett. Kinyitottam szememet, és betakart lábát kezdtem fixírozni.
- Hogy eltereltem a figyelmedet a vezetésről. – Szemembe könny szökött.
- Ne mondj ilyet – próbált erényes lenni, de hangja gyenge volt. Megsimította a vállamat, úgy próbált vigasztalni. – Nem a te hibád. A kamionos ment át mi sávunkba. Ne hibáztasd magad, inkább azzal foglalkozz, hogy meggyógyulj. Legalább te – motyogta a végén. Mit akar ez jelenteni?
- Ezt hogy érted? – Nem mozdultam, csak megmerevedtem, de ettől meg a bordáim kezdtek lüktetni.
- Nekem... – Éreztem, hogy szaggatottan kezdi venni a levegőt. – Én... Nem érzem a lábam – zokogott fel. Még soha nem hallottam vagy láttam, hogy sírna. Borzalmas volt. Hirtelen felültem, és ránéztem, s próbáltam magamba fojtani a sikolyt, amit a nyilallás váltott ki minden egyes új, hirtelen mozdulatnál. Fájdalmasan szemembe nézett. – Ha ki is kerülök innen, kerekesszékben kell leélnem az életemet – sírta.
- Ki fogsz kerülni innen! – ereszkedtem vissza mellé, és fáslis kezemet borostás arcára tettem. – És én mindig veled leszek, segítek majd, érted? – Némán sírva bólogatott. – Ki fogunk jutni innen, ne is gondolj arra, hogy nem így lesz, megértetted?
- Meg – tátogta.
 Már mindketten sírtunk, de nem sokáig. Pár perccel később elaludtam, s mély, álomtalan álomba zuhantam.

- Mis Ramsey, ébredjen, ébredjen! – hallottam meg egy ismeretlen, férfihangot. Mély volt és sürgető. Lassan kinyitottam jobb szememet, és ránéztem. Arca sajnálatot és undort tükrözött, amit nem tudtam hova tenni. Ki ez, és mit akar? – Mis Ramsey, távoznia kell, jöjjön.
- De... Cash... - fordultam a fiú felé, ami azonnal fájdalmat okozott, de nem törődtem vele. Az idegen férfi arckifejezése megfélemlített. Értem én, hogy nekem nem itt kéne lennem, de ezért nem kell sajnálkozni. Nem, nem, biztos csak meg akarják vizsgálni!
 Csak néztem. Bámultam. Nem tudtam levenni a szememet hófehér bőréről, mozdulatlan, mosolyra húzódó ajkairól és üveges tekintetéről. Fekete szemei élettelenül meredtek a plafon egy pontjára. Éreztem, ahogy kipukkan bennem valami, mint egy nagy lufi, majd egy fekete űr beszippantja, és semmivé lesz, mintha azelőtt ott sem lett volna. Agyamból minden gondolat kiröppent, mintha a szél szárnyán végtelen útra keltek volna, csak Casht néztem, s nem bírtam felfogni, mit is látok. Csak bámultam őt. Nem éreztem semmit, csak szívem lassú dobbanásait hallottam. Nem.

 Hasamra fordultam, ráfeküdtem Cash mozdulatlan testére, mintha mi sem történt volna vele, átfontam karjaimat nyaka körül, és csak feküdtem. Egy könnyet sem hullattam, hisz minek? Csak alszik.
 Kezeket éreztem meg a derekamon és a vállamon. Biztos több orvos jött.
- Mis Ramsey, jöjjön.
 Felemelkedtem, majd lehajoltam Cash fejéhez, és hosszan megcsókoltam. Hagytam, hogy beleültessenek egy tolószékbe, majd visszaszóltam Cashnek.
- Holnap is eljövök.