Miss Right

09. fejezet - Anyai fájdalom

  Hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden könnyen ment. Nagyon nehéz volt mindkettőnknek megszokni a változást, hogy az iskolából JungKook már nem kísér haza. Azonban, ahogy ígértem neki, mindenben igyekeztem támogatni őt és a családját. JiWook is lassacskán rájött, mi is a helyzet, hogy innestől kezdve nem sűrűn látja majd az anyját. Félő volt, hogy JunAh hamarosan felkeresi őket, hiszen még mindig Ő volt a törvényes gyámja a két fiúnak. Habár, én tudtam, hogy ez nem is olyan soká be is következik, de nem akartam elszúrni azt az örömöt, amit a három fiú érzett. De, mit is mondhatnék? Jól alakultak a dolgok, ráadásul a heteim nagy részét JungKookkal és a családjával töltöttem, amikor épp nem SoHyunnal pletykáltunk hajnalig. Sosem voltam még olyan boldog, madarat lehetett volna fogatni velem. Viszont, azzal is számolnom kellett, hogy a szüleim előtt nem sokáig titkolózhatok, úgyhogy egyelőre annyit árultam el nekik, hogy SungJaevel szakítottunk és van egy másik fiú. Még a nevét sem árultam el, hiszen továbbra sem tudtuk eldönteni, mi legyen kettőnkkel, én pedig nem akartam nagy dobra verni azt a "valamit", ami kettőnk között volt. De a suli és a közös tanulás elvette minden kedvünket, fáradtak voltunk és emiatt sem került sor. Igaz, a suliban már együtt lógtunk, haverokként, de délutánonként teljesen átváltoztunk. Jó volt, de zavaró és kellemetlen. 

  Szóval, éppen JungKooknál voltam egy szombati napon, ugyanis péntek délután beállítottam a szüleim munkahelyére egy nagyobb hátizsákkal, és közöltem velük, hogy SoHyunnál alszok. A barátnőm persze egyből beleeggyezett és támogatta a tervem, mert tudtam, ha tudnák, ki az, akivel lógok, nem engednek el. Valamennyire ismerték JungKookot, természetesen hittek az utcai pletykáknak és rossz pertinak tartották. Habár, tényleg bunkó volt, és ezt legnagyobb jóindulattal mondom. Így kénytelen voltam kitalálni valamit, és ugyan lelépni sem akartam szó nélkül, legalább tudtak arról, hogy a hétvégére teljesen megszűnök számukra. Ez nálunk amolyan íratlan szabály volt: SoHyun egy másik városban lakott, busszal érkezett minden reggel, szóval elég távol lehettem a szülőktől. És a távolság egyenlő az aggódással. Az első alkalommal minden percben felhívtak, így kénytelen voltam lefektetni néhány szabályt, hogy semmi szín alatt, ne zaklassanak, mert biztonságban vagyok.

  A reggeli után elvállaltam a mosogatást, hiszen Jeong-Suk olyan sok mindennel ellátott, míg náluk voltam, hogy ezzel legalább megháláltam a kedves gesztusokat. JiWook pedig nagyon segíteni akart, úgyhogy belevontam a munkába és rábíztam az elmosott dolgok tisztára törlését. Vicces volt, főleg, mert a vége teljesen átcsapott egy vízalatti harccá, a konyha pedig szabályosan egy tengeri mélyén lévő harctérnek tűnt – egy kis mosogatószer díszítésével. JiWook egyre közelebb állt hozzám, köszönhetően annak, hogy egyke voltam és természetesen a helyzetnek. Olyan érzés volt, mintha a nővére lennék és örültem annak, hogy egy kicsit gyerekként viselkedhetek.

  – Délután nincs kedved filmezni? – fonódott két kar derekam köré, s az ismeretlen nyakamat kezdte puszilgatni. Oldalra fordítottam fejemet, és JungKook ígéző, ellenállhatatlan bociszemeivel találtam szembe magam, amitől régebben hánytam volna, de akkor már mindegy volt. JiWook szégyenlősen eltakarta szemeit, amin jót kuncugtam. Igaz, nem a gyerek előtt kellett volna, de ahogyan JungKookot ismertem, szinte biztos voltam abban, hogy a felvilágosítást is hamarabb végzi majd el, mint egy normális szülő. És, természetesen nem olyan módon. Már éppen válaszolni szerettem volna egy igennel, amikor megszólalt a csengő. – Kinyitom! – felelte a fiú, majd az ajtó felé indult. Kivettem kezeimet a mosószeres vízből és megtöröltem őket. JiWookot letéve a pultról szaladtam JungKook után, aki frusztrálva állt az ajtó előtt. Zavart volt a tekintete, láttam rajta, hogy nincs jól.

  – Jól vagy? – simítottam végig kezemet gerincének vonalán. Ha valamitől, az én hangomtól általában nyugodtabban viselkedett, persze mindezt azért, hogy előttem erősnek látszódjon. Habár, én akkor sem vetettem meg, amikor az apja előtt sírt.