"Van, aki azt mondja a szerelem a legerősebb érzelem, amit egy ember érezhet.
Elveszi minden egyes sejtedet, elrabolja a lelked és belülről kifelé pusztít.
Elveszi a józan eszed, ha hülyeségeket csinálsz, azt csakis szerelemnek hívhatják.
Ez az eg...
Előszó tőlem: Ez a nagyszerű történet nem a saját munkám hanem a 99 day without angol blog fordítása.
A fordítás sem az én érdemem de mivel az oldal ahol eddig ez a blog volt mára elérhetetlen lett emiatt a nagyon kedves fordítóval sem tudtam beszélni de amennyiben ő is látja ezt remélem nem bánja ha ezt a ezt a gyönyörű és szomorú történetet megosztom a világgal.. :)
Szóval zsepit a kézbe és kezdődhet az olvasás....
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Kedves Harry,
Már két hete, hogy itt hagytál bennünket. Még mindig nem tudtam megküzdeni ezzel a tudattal.
A fiúk elküldtek egy terápiára, mondván az majd segít felejteni.
De, én nem tudok felejteni. Te vagy az egyetlen dolog, amin jár az eszem.
A fejed, tele buja fürtökkel, ahogy a mosolyod bevilágított egy szobát, a zöld szemeid, amit annyira szeretek.
Téged lehetetlen elfelejteni. Nem akarlak elfelejteni.
Természetesen a srácok aggódnak miattam. Én is aggódok az állapotom miatt.
A gyógyászom is aggódik, ugyanúgy,és azért hozta nekem ezt a naplót, hogy letudjam írni a legbelső gondolataimat. Oda kéne adnom ezt neki minden héten, hogy elolvassa, de olyan furcsa érzés a kezébe adni. A legtöbb gondolatom körülötted forog, úgy sejtem azért akarja elolvasni, hogy biztos legyen benne, rendben vagyok. De hogy őszinte legyek, nem vagyok jól, és igen, tisztában vagyok vele, hogy ezt is el fogja olvasni. De az igazság kitudódik, előbb vagy utóbb, igaz? Soha nem mondta kifejezetten, hogy mit írjak, csak azt, hogy írnom kell. Szóval, neked írok. Remélem nem baj. Azt akarom, hogy tudd, hogy dolgoztam fel ezt az egészet. Elmondom neked, hogy milyen ez itt nélküled. Hogy érzek egész nap... minden nap le lesz írva ide.
Kezdve az első naptól, más néven, mikor itt hagytad ezt a világot. Első nap: Felkeltem, mint minden reggel, várva, hogy téged látlak majd magam mellett. De mikor megfordultam, az ágy üres volt, neked még csak foltjaid sem voltak itt. Először kivertem ezt a fejemből, mondván te csak reggelit készítesz, vagy zuhanyozol.
Túl csendes volt a ház, rá kellett volna jönnöm... és sajnálom, hogy ezt nem vettem észre. Tudnom kellett volna. Meg kellett volna, hogy állítsalak. Mikor végre kikeltem az ágyból, a csend elbátortalanított, és kezdtem idegessé válni.
Úgy éreztem, teszek egy könnyű sétát a lakásban, hogy megtaláljalak, a térdem minden lépésnél egyre csak gyengült. Azt mondhatjuk, teljesen összeestem, mikor megtaláltalak. Sírtam. Nem is keveset. A szemeim megteltek mérgező könnyekkel és a szívem méreggel pumpálta tele a testem a látványodtól. De nem téged hibáztatlak, sose tenném. Magamat okolom. Soha nem leszek képes elfelejteni ezt a napot, vagy kitörölni a memóriámból a hideg, mozdulatlan tested, amint a földön fekszel. Kísért engem mindegy egyes nap, és minden éjszaka. Azt az egy dolgot tettem, amit tudtam, hogy kell, szóval, hívtam a mentőket. Perceken belül a házban voltak, elvettek téged tőlem.
