A Tél katonái

3. fejezet

Két óra múlva Bucky újra csendesen aludt a kanapén, én pedig a konyhában mosogattam és pakoltam. A telefonom rezegni kezdett a zsebemben, ezzel jelezve, hogy SMS jött.

Apple: Ma már tuti nem jövök haza, szal tiéd a ház! 😉 A pasikkal azért óvatosan 😂😂

Lehet, hogy Apple ezalatt nem a robotkezű gyilkosokra gondolt, de ez van... Magamban kuncogtam, egy utolsó pillantást vetettem a vendégemre, és elindultam fel a szobámba.

Levettem az egyetemem kék egyen pólóját meg a kék, kikopott farmert és egy mozdulattal a szennyesek közé dobtam. Általában nem kell az egyen póló, de ma volt a norvég nemzeti nap, és mint lelkes skandinavisztika szakosok, pár csoporttársammal a norvég zászló színeiben pompáztunk. A tanárok el voltak ájulva, szóval már csak ezért is megérte.

Belebújtam az egyik kedvenc együttesem pólójába, és befeküdtem az ágyba. Hiába próbáltam elaludni, nem tudtam. Csak forgolódtam, és minél tovább maradtam ébren, annál jobban kezdett görcsölni a hasam. Nem tagadom, féltem, hogy mi lesz akkor, ha elalszom és történik valami. Például Buckyban felébred a gyilkolási vágy, vagy valaki érte jön, vagy...

Az ehhez hasonló gondolatok azonnal elszálltak, amint bevertem a fejemet a mellettem lévő falba.

- Ne gondolkodj ennyit - suttogtam magamnak, és a fejemre húztam a takarómat.

Reggel a telefonom ébresztésére keltem. Kinyomtam, és nyújtózkodni kezdtem, majd felöltöztem. Egy fekete farmert vettem fel egy fekete pólóval, arra pedig egy fekete-fehér pulcsit. Hát igen, sosem öltöztem színesen.

Barna hajamat megfésültem, és hagytam, hogy a vállamon pihenjenek a tincsek. Szinte mindig csak így lehet látni, nagyon ritkán hordom felfogva a hajamat.

Bepakoltam a táskámba a mára szükséges dolgokat, és kisétáltam a szobámból. A nappalihoz vezető lépcső előtt megálltam. Füleltem, de semmit nem hallottam, az egész házban csend honolt. Erőt vettem magamon, és lesétáltam a lépcsőn.

A nappaliban Bucky ült, egy könyvet olvasgatott.

- Khm...

Bucky azonnal talpra ugrott, a könyvet pedig az asztalra tette.

- Jó reggelt - suttogta.

- Jó reggelt - köszöntöttem én is. - Umm... Kérsz mondjuk egy kávét, vagy valami reggelit...?

- Egy kávé lehet, hogy jól esne.

Bólintottam, kisiettem a konyhába és hozzá láttam a kávéhoz. Én nem nagyon szoktam inni, de Apple igen, szóval bőven van belőle.

- Megtudhatom, hogy mit tervezel ezek után? - kérdeztem óvatosan, ahogy a kezébe adtam a bögrét.

- Gondolom tudod, hogy miket tettem... Ezek után nem mászkálhatok csak úgy, szóval elrejtőzöm.

- És aztán?

- Aztán majd lesz valami.

A konyhapulton hallgattam végig a tervét.

- Ha gondolod... itt maradhatsz még egy darabig.

Segítettem neki egyszer, így magamat ismerve, többször is fogok. Mindig ez van, ha segítséget nyújtok egyszer egy embernek, utána egyfajta felelősséget érzek utána. Egy idő után ezt mások is megérezték, emiatt pedig rengetegszer használtak ki. Úgy hiszem, hogy a legtöbb ember megfelelő segítséggel teljesen egyenesbe jöhet. Persze, ez az esetek kilencven százalékban nem így van. Hiába tapasztaltam ezt, én így is mindig mindenkinek segítek, akin csak tudok. Nevezhetjük ezt naivságnak?