Destiny
Végre leírtam azt a két szót, amit sok - sok éven keresztül magamban tartottam. Nem tudom, hogy jól cselekedtem - e vagy sem, de legalább kiderült, hogy Jungkook is hasonlóan érez. Ez jót jelent? Bár már úgyis mindegy... Kookie halott én meg élek. Őt nem lehet visszahozni, én meg ha meghalok lehet nem is odakerülnék, ahova ő. Mennyi lenne ennek az esélye? Majdhogynem nulla. Édes jó Istenem! Mi tévő legyek? Valahogy ki kéne találni a számok jelentését, mert van egy nagyon rossz érzésem ezzel kapcsolatban. Nem tudom megmagyarázni, de az egész testemet mintha összenyomná egy apró kis részecskévé, hogy aztán könnyen el lehessen pusztítani. Túlságosan bele vagyok mélyülve ebbe az egész nagyon furcsa megmagyarázhatatlan rejtélyesnél rejtélyesebb dologba, aminek normális nevet sem tudok adni. Kétlem, hogy bárki mással történt már ilyesmi vagy csak ehhez hasonló, ahhoz túl... túl.... más. Más, mint egy normál átlag ember élete. Más, mint egy detektív film. Más, mint bármi ami, az élethez kapcsolódik. Igen, ez lesz a megfelelő szó. Más. Mi mások vagyunk, mint a körülöttünk élők. Kinézetre nem különbözünk, ahogy belsőre se, de mégis valami nem stimmel.
Újabb nap telt el a semmit tevéssel. Egésznap a szobámban ültem és Jungkookkal beszélgettem. A tollon lévő kísérteties szám már egyesre váltott. Kifutottunk az időből. Már alig maradt időnk, hogy megfejtsük a megfejthetetlent. Ezen a napon volt elég időm gondolkodni a dolgokon. Mire jutottam? Semmire.
Este nyolc óra körül megcsörrent a telefonom. Nagyon meglepődtem, mert öt napig nem hiányoztam senkinek, és most hirtelen valakinek mégis fontos lettem.
„ 9-re legyél a suli uszodájában! Beszélnünk kell... ~ Anya"
Miért nem tudunk itthon beszélni? Mindegy. Nem idegesítem rajta feleslegesen, úgyis van egy csomó problémám.
Kook, most el kell mennem egy kis időre. Szólj ha valami furcsát tapasztalsz még akkor is, ha nem vagyok elérhető!
Persze! Ez természetes. Vigyázz magadra!
Összecsuktam a kis könyvet, s a szekrényem elé álltam, hogy kivegyek valami hordható ruhát. Mivel este van és csak az anyámmal kell találkoznom, nem csíptem ki magam.
Fél óra múlva már a buszmegállóban álltam és vártam, hogy megérkezzen a járat. Pechemre nem jött, ezért úgy gondoltam gyalog teszem meg az utat az iskoláig. Egész végig a jövőmön kattogott az agyamat működtető agytekervény. Mi lesz ez után?
-Anya! Hol vagy? - léptem be az uszoda ajtaján.
A strandpapucs vizes csattogása bántotta a fülemet ebben a csendben. Oldalra fordítottam a fejem, s anyám kedves mosolya helyett csak a komor arcát pillantottam meg. Értetlen tekintettel vizslattam, de semmi reakció.
-Jó, hogy itt vagy. Beszélnünk kell!
-Igen, ezt az üzenetbe is írtad. Baj van?
-Figyelj, kincsem! Tudod apád és én sok mindenben nem értünk egyet, köztük a te dolgaidban sem. Szeretném, ha elmennél egy szakemberhez, hogy kibeszélhesd magadból a dolgokat. Hidd el, nem jó, hogy magadban tartod az érzelmeidet. Öt napja be vagy zárkózva a szobádba és nem tudunk rólad semmit, de érzem, hogy nagy a baj. Tudom, hogy nem segít az állapotodon, de apád és én úgy döntöttünk elválunk.
-Hogy mi? De mégis miért? Miattam?
Anyám tekintete fájdalmat és sajnálatot tükrözött. Igen. Miattam történik ez az egész. Mert nekem mindig mindent tönkre kell tegyek! Hát így büntet az ég. Elveszi tőlem azokat, akik igazán fontosak az életemben. Mi mást érdemelnék? Boldogságot, szerető családot, szabadságot, barátokat? Persze. Talán egy másik életben, mikor már leróttam bűneimet, s végre megbocsájtást kapok. De lehet még akkor sem.
Utoljára végig simított az arcomon, majd elhagyta az uszoda területét. Egyedül hagyott.
Oda sétáltam az egyik medencéhez, s leguggoltam a szélén. A tükör képemet vizsgálgattam. Átlagos arc, átlagos testtel. Mindenem átlagos, legalábbis eddig ezt hittem. Most, ahogy farkasszemet nézek saját magammal rájöttem, hogy több vagyok, mint átlagos. Külsőre nem, de olyan megmagyarázhatatlan dolgokon mentem keresztül, hogy elmondhatom, nem vagyok normális.
Nem tudom mi történt, talán megcsúsztam, de a következő pillanatban a klóros víz ölelt körbe. Az első gondolatom, hogy nem tudok úszni. Kapálóztam, de csak lejjebb süllyedtem. Nem tudtam a víz felszínén maradni. A tüdőm égett, az oxigén hiányától, s éreztem ahogy, a véremben felgyülemlik a szén-dioxid. Muszáj levegőt vennem. Meg fogok fulladni. A pánik egész testemet elfoglalta és az ösztöneimre kellett hagyatkoznom. Levegőt vettem. Furcsa módon, nem áramlott be a légző szervembe a víz. Valami nem stimmelt...
* Megkésve, de itt van a következő rész, ami egyben az utolsó előtti is. Nekem ez az első sztorim, amit "befejeztem" és ez óriási boldogsággal tölt el, hogy van akiket érdekel is. A múlt hét végén kaptam egy díjat, amit hamarosan ki fogok tenni, miután haza mentem.*
