Blue as Ice - LadyNoir novella

Blue as Ice

   Az aula terét a szünetet élvező diákok zsivaja töltötte meg. Izgatottan beszélgettek kisebb csapatokba verődve, mind a téliszünetet tárgyalták ki. Amikor a kellemetlen hangot adó csengő megzavarta a beszélgetéseket, panaszosan elindultak a diákok, vissza a termeikbe órára. Alig egy perc alatt az aula kiürült, mintha csak a tűzriasztó kapcsolt volna be, úgy tűnt el mindenki. Legalább is, majdnem.

Felix egy rakatt könyvvel egyensúlyozva lépett ki a könyvtárból, mit sem törődve a késéssel. Nem azért, mert a lógásról volt híres, hanem mert a tanár megbízta, hogy hozzon el pár dolgot a könyvtárból. Hosszú lábaival gyorsan haladt, még ha nem is sietett. Úgy járta az iskola folyosóit, mintha fejből tudna minden útvonalat, akár a tenyerén a vonalakat.

Felix legtöbbször mindenre fel volt készülve, ritkán érték meglepetések, ha érték is, azok mind Bridgette-tel voltak kapcsolatban, mivel a lány teljesen kiszámíthatatlan. De most nem ez lepte meg a fiút. A sok könyvtől nem látta rendesen az első lépcsőfokon lévő kifolyt üdítőt, ami pont annyira tette sikamlóssá a pepita köveket, hogy az ember elessen rajta. A szőke fiú egyik pillanatban még két lábon állt, a másikban a padlón feküdt, körülötte szétszóródott könyvekkel. A feje sajgott, majd szétrobbant, egy pillanatig mozdulni sem mert. Egyszer próbált meg felállni, de egy apró taszítás a földre szegezte.

– Felix, jól vagy? – Ismerte a hangot. Ahhoz a bosszantó és idegesítő lányhoz tartozott, akit próbált elkerülni. Hatalmas, aggódó, kék szemek figyelték az arcát és minden mozdulatát. A lány térdre ereszkedett a fiú mellett, úgy hajolt felé.

– Teljesen – felelte mogorván a fiú. A lány megint a földön marasztalta.

– Nem kellene még felállnod. Lehet, hogy komolyabb bajod is esett – aggodalmaskodott Bridgette, majd gyorsan felpattant a hideg kőről. – Keresek egy tanárt, addig maradj itt! – Ezzel elrohant egy másik folyosón. Felix nézte a lány távoldó alakját, és egy pillanatra a kék copfok és a hosszú, vékony lábak az ő egyetlen kedvesét juttatták eszébe. Hitetlenkedve megrázta a fejét. Ennyire bevertem volna a fejem? A kezére támaszkodva ülőpozitúrába helyezkedett, majd megpróbált felállni, ami a legrosszabb tettnek bizonyult, mert eléggé megszédült. Gyorsan nekitámaszkodott az egyik oszlopnak és annak mentén le is csúszott, vissza a földre. Újra cipőkopogás hangját hallotta, ezúttal nem egy, hanem két emberhez tartozott. Bridgette mellett egy fehér ruhás nő lépkedett, aki azonnal lehajolt Felix elé.

– Hogy érzed magad? – kérdezte kedvesen, bár tudta, a fiú mogorva lesz vele. Már ismerte.

– Remekül! – csattant fel Felix. Szőke haját egy gyors mozdulattal ki akarta seperni a szeméből, ám ez rossz mozdulat volt. A fejében olyan szorítást érzett, mintha egy dió lett volna a diótörőben.

– Valószínűleg agyrázkódásod van. Nincs hányingered? – A fiú a fejét akarta rázni, de idejében észbe kapott.

– Nincs.

– Rendben, azért hívok egy mentőst, a balesetek elkerülése végett. – A nő felállt és tárcsázott egy számot, majd arrébb vonult, hogy nyugodtan tudjon telefonálni.

– Miért vagy még itt? – fordult Felix Bridgette felé. A lány zavartan álldogált, tőle pár méterre. Felix tudta, hogy a lány milyen érzelmeket táplál iránta, és azt is tudta, hogy sosem fogja viszonozni. Nem azért, mert mást szeretett, hanem mert a lányt túl fiatalnak, éretlennek és hülyének tartotta.

– Jah, én izé, már menni is akartam! – hebegte a lány és a haját igazgatva hátrálni kezdett. A fiú jégkék szemeiből áradó érzelemmentesség mindig elszomorította, de ennek sosem mutatta jelét.