Házasság Extrákkal

4. rész

Cris

- Mi van vele? - nézett Iker a lány után, aki hiába próbálta palástolni előttünk a fájdalmát, nem sikerült neki.

- Az a szemét - tört ki belőlem újra - ahelyett, hogy összetenné a két kezét, hogy ilyen barátnője van, felcsinált valami ribancot és szakított Kendrával.

A kapus szóhoz sem jutott a döbbenettől.

- Én is így reagáltam tegnap, mikor este hazajött és elmesélte.

- Nagyon összetört? - szólalt meg végre Iker szánalommal teli hangon.

- Szerinted? Az ölemben sírta álomba magát. Csak kerüljön a kezeim közé az a mocsok. Mindig mondtam, hogy az a tetü csak kihasználja, de nem hitt nekem.

- A szerelem vak - nézett rám áthatóan.

- Apa, Kendra miért sír? - jelent meg előttem a fiam, akiről teljesen elfelejtkeztem.

- Sír? - kérdeztünk rá egyszerre Ikerrel. - Honnan tudod?

- A szobámban voltam, mikor meghallottam, de miért sír? - nézett ránk szomorú szemekkel.

- Biztosan fáj valamije - magyarázta a kapus és felállt. - Ti maradjatok, én megnézem, hogy mi a gond - indult el az emeletre.

- Iker majd segít Kendrának - simogattam meg Juni fejét, aki legörbült szájjal ült mellettem és a szemeiben könnycseppek csillogtak.

Iker

- Bejöhetek? - kopogtam az ajtón, de a választ nem vártam meg, hanem beléptem. Szívem összefacsarodott a látványra, ami bent fogadott. A lány, akit húgomként szeretek, ott kuporgott az ágy előtt és fejét a térdére hajtva zokogott. Leültem mellé és az ölelésembe vontam. Simogattam a hátát és csendben vártam, hogy megnyugodjon. Kellett hozzá egy kis idő mire csillapodott a sírása, majd már csak a szipogása hallatszott.

- Jobb? - kérdeztem halkan. Aprót bólintott a fejével. Felvettem egy zsepit a földről és odanyújtottam neki. Elvette és kifújta az orrát. Csak ezután nézett rám. Mintha tőrt forgattak volna a mellkasomban, mikor megláttam, hogy az életvidám lányból mi lett. Szemei fájdalommal telin csillogtak, dagadtak és vörösek voltak a sírástól. Haja kicsúszott a lófarokból és összevissza állt. Mikor látta, hogy mit nézek, idegesen kapott oda és próbálta rendbe szedni magát.

- Cris elmondta? - kérdezte rekedt hangon. Bólintottam.

- Juni nagyon megijedt, mert meghallotta, hogy sírsz.

- Szegényke - mosolyodott el halványan. - Majd lemegyek és megnyugtatom.

- Akarsz róla beszélni? - simítottam végig az arcán.

- Nem - biggyesztette le az ajkait.

Ahogy néztem, eszembe jutott, mikor először találkoztunk. Fraser, a bátyja - és egyben a Celtic kapusa is - ajánlotta őt a portugálnak, aki megbízható babysittert keresett Junior mellé. Crisnek már elege volt az olyan nőkből, akik csak miatta és a hírnév miatt akartak a kisfiúra vigyázni. Kendra más volt. Őt nem érdekelte a portugál, sem a hírneve. Junior pedig az első pillanattól fogva imádta őt. Aztán a lány egyre sűrűbben kihozta a kislegényt a meccsekre, edzésekre, mert Juni látni akarta az apját. Az egész csapat egy pillanat alatt megszerette. Voltak akik bepróbálkoztak nála, de ő csak nevetett rajtuk. Majd belépett a a képbe Raúl és a lány elvarázsolva mesélt róla, hogy mennyire szereti és hogy vele képzeli el az életét. Most pedig sírva bújik hozzám, mint egy kislány, mert egy érzelmi analfabéta összetörte az álmait és a szívét.

- Olyan, mintha itt bent meghaltam volna - mutatott a mellkasára. - Nem érzek semmit, üres vagyok legbelül - meredt előre a semmibe.

- Mikor Eva, a volt barátnőm megcsalt én is így éreztem magam - meséltem neki a múltamról, amiről nem sokan tudtak. - Hetekbe telt, mire összeszedtem magam. Úgy éreztem, hogy nincs tovább, vége mindennek. Kilátástalannak tűnt az egész életem.

- És mit csináltál? - nézett rám kíváncsian.

- Őszintén? Először leittam magam a sárga földig, de a barátaim nem hagyták, hogy belesüppedjek az önsajnálatba. Elrángattak magukkal mindenhova. Aztán pedig megismertem Sarát és Eva teljesen feledésbe merült.

- Nem tudom, hogy én képes leszek-e elfelejteni őt - sóhajtott fel mellettem -, de megpróbálom.

Bátorítólag rámosolyogtam.

- Mi itt leszünk és segítünk neked. Bármi van, tudod, hogy ránk számíthatsz - öleltem újra magamhoz.

- Jó, hogy legalább ti itt vagytok nekem - mosolyodott el végre.

Egy darabig csak ültünk egymás mellett és szótlanul élveztük a csendet.

- Le kéne mennünk, mert azt hiszik, hogy megszöktünk - szólaltam meg, majd felálltam és a kezemet nyújtottam neki. - Gyere, te lány!

Felhúztam a földről és körülnéztem a szobában. A falak üresen tátongtak és az ágyon egy doboz hevert, tele fényképekkel. Kendra követte a tekintetemet.

- Muszáj megszabadulnom mindentől, ami rá emlékeztet, mert különben megőrülök - motyogta.

Megértően néztem rá. Segítettem neki mindent összepakolni és utána együtt mentünk le a földszintre, ahol megtaláltuk a két Ronaldót. A nappali szőnyegén ültek és építőkockáztak. Junior ahogy meglátta Kendrát, felugrott és hozzá szaladt.

- Miért sírtál? - kérdezte tőle gyermeki ártatlansággal. A lány zavarba jött, de aztán gyorsan kitalált valami hihetőt.

- Pakoltam a szobámban és véletlenül belerúgtam az ágy lábába.

- Aú, nagyon fájt igaz? - pislogott rá a kisfiú tündérien és megsimogatta Kendra kezét.

- Nagyon és mivel én lány vagyok, sírva fakadtam - mondta neki, hogy megnyugtassa.

- A múltkor én is beütöttem a lábamat, de nem sírtam - húzta ki magát büszkén Juni.

- Persze, mert te egy nagyon ügyes kisfiú vagy - simogatta meg a fejét nevetve. Örültem, hogy legalább Junior elfeledteti vele a gondjait.

- Na, nagylegény - néztem kérdőn az apró portugálra - holnap szurkolsz nekünk a meccsen?

- Nem tudom - vonta meg a vállát. - Irina nincs itt és úgy volt, hogy vele megyek - magyarázott felnőttesen.

Kérdőn néztem Crisre, aki csak megrázta a fejét, hogy nem akar róla beszélni. Márpedig fog, mert mostanában nem a legjobb a koncentrációja a pályán, ami gondolom a barátnőjére vezethető vissza.

- Én viszlek ki - mosolygott rá Kendra. - Apával megbeszéltük és velem jössz.

Junior arcára óriási vigyor kúszott és a mellé guggoló lány nyakába ugrott. A lendülettől felborultak és hangos nevetésben törtek ki.

- De jó! - örömködött Juni.

- Szerintem is - nevettem a földön fetrengő kettősükön, majd az órámra néztem. - Cris mennünk kell, mert elkésünk a megbeszélésről.

- Mehetünk - indult el az ajtó felé, de közben leemelte Juniort a lányról és nyomott egy puszit a fia arcára. - Jók legyetek. Vigyázz Kendrára, oké? - vigyorgott pimaszul a lányra.

- Rendben - bólogatott komolyan a kisfiú, míg a Kendra csak a szemét forgatta. Kezemet nyújtottam felé, hogy felsegítsem, amit el is fogadott.

- Puszilom a fiúkat - nézett ránk, miközben átvette Junit az apjától. - Ne mondjátok el nekik, hogy én is megyek, hagy lepjem meg őket - vigyorgott.

- Jó - mosolyogtam az ötletén.

Beültünk az autóba és néztük a lányt, ahogy a kisfiúval integetnek nekünk.