Nagypályások

▶22.rész◀

Sam
A szívem a torkomban dobogott. Nagyon féltem. Ugyanazt az érzést éreztem akkor ott, mint lassan egy évvel ezelőtt. Nagy, érdes keze befogta a számat, másik kezével a nyakamat szorította. A büdös pia szag most is ott lézengett a levegőben, keverve a testének izzadtságával. Hányni tudtam volna tőle. Az agyamban káosz uralkodott, nem tudtam rendbe tenni a gondolataimat. Csak az járt a fejemben, hogy nem akarom mégegyszer átélni ugyanazt. Most abban a szar helyzetben voltam, hogy nem tudtam megvédeni magamat. Ha nem is a fizikai, inkább a lelki problémák miatt.
Az ágyékát a seggemnek nyomta, amitől annyira megijedtem, hogy kapálózni kezdtem. Próbáltam elszökni onnan, mind hiába.
-Érzed ezt?- leheltem az arcomba, az ájulás környékezett. A lábaim felmondták a szolgálatot.-igen. Ezzel basztalak meg, és nem is akárhogy. És képzeld..most is megtehetném!- mosolygott az arcomba, amitől egyből sírva faladtam. Nem akartam. A mellembe markolt, amire egyből ugrottam, megpróbáltam valami hangot kiadni. Sikítottam, üvöltöttem, már amennyire sikerült a kezétől. Erre elengedte a nyakamat és pofán vágott. Rohadtul fájt, a földre estem. Megpróbáltam elmenekülni, sikertelenül, ugyanis elkapta a lábamat, miközben kúszva akartam kimászni a bokor alatt.
-Segítség!- ennyit sikerült kinyögnöm, miután újra egy hatalmas pofont kevert le. Lüktetett a vér az arcomba, alig kaptam levegőt.
Ám ekkor egy erre sétáló embert hallottam meg, remélve, hogy segít, egy gyors mozdulattal a férfiasságát megrugva kiszaladtam a bokorból. Nem néztem hátra. Nem érdekelt, hogy követ-e, csak minél messzebb akartam kerülni. Sötét volt, így ezt kihasználva megpróbáltam vissza találni a kocsmához, remélve, hogy Skott ott lesz. Ám ekkor megpillantottam tőlem pár méterre Skott nagy, izmos testét, és boldogság fogott el. Sajgott mindenem, igyekeztem hozzá minél közelebb kerülni, de annyira pánikba voltam esve, hogy a lábaim fel mondták a szolgálatot, és erőtlenül a földön kötöttem ki, majd minden elhomályosult körülöttem, csak két kezet éreztem magam alatt, ahogyan szépen valaki az ölébe emel, mint egy hercegnőt. Innentől kezdve nem emlékeztem semmire, viszont ami ezután jött, megpecsételte az életemet.

Skott
Tőlem nem messze esett össze valaki. Először nem ismertem fel, de kötelességemnek véltem segíteni rajta. Korom sötét volt, csak egy apró testet láttam az út szélén. Lassan közelítettem meg, ám amikor megláttam, hogy ki az, elöntött a pánik. Egyből oda rohantam, és semmi más nem érdekelt, csak, hogy biztonságban legyen. Annyiban biztos voltam, hogy semmilye nem vérzik, semmi olyan dologra utaló jel nem volt, ami azt jelentette, hogy kórházba kell vinnem, így majd a táborban normálisan megvizsgálom. Az ölembe kapva sétáltam vissza, az eszméletlen Sammel. Annyira kiváncsi vagyok, hogy mi történt vele.

A lámpák alig világítottak az utcán, kevés ház sorakozott kint, sehol egy lélek. A tábor már messziről látszódott, körbe volt világítva, az épület teteje messziről észrevehető. A kapuban, a toronyban őrszemek sorakoztak. Lassan besétáltam a táborba, ölemben még mindig az ájult Sammel. A csávó nem kérdezett semmit, ismertük egymást, így csak egy fej bólintással jeleztük, hogy minden rendben.
Átvágtam a folyosón, Sam még mindig nem mozdult, így a hálóban lefektettem. Annyira gyönyörű volt. A sima, mégis nőies arcvonásai, a törékeny kis teste, az apró ujjai, a dús, telt ajkai, a nagy, tengerkék szemei. Minden tökéletes volt rajta. Ha lány lenne, pont az esetem lenne. Tudom, teljesen kusza az, amit csinálok, de még mindig nem voltam biztos magamban. Ahogy beszél, ahogy jár, a testtartása nem egy fiúra utal. Itt lenne a lehetőség, hogy meg bizonyosodjak arról, hogy ő tényleg..fiú.
Csak néztem őt, és agyaltam. Helyes lenne? Megéri? És rájöttem, hogyha most nem teszem meg, akkor nem hinném, hogy legközelebb is lesz rá lehetőségem. Így hát azt tettem, amit tennem kellett.
Oldalasan feküdt, féltem, hogy felkeltem. Óvatosan a hasához nyúltam. Próbáltam a pólót felhúzni, hogy meglássam azt, hogy igazam van, és tényleg fiú. A kezeimmel megfogtam a póló alját, elkezdtem felfele húzni. Nagyon lassan csináltam, mert úgy be voltam szarva, mint még soha. Levegőt nem mertek venni. A kezem lassan haladt előre, és én vártam azt a pillanatot, hogy végre fény derüljön az igazságra. Vagy legalábbis megnyugodjon a lelkem.
-Skott! Te meg mit csinálsz?- kérdezte valaki mögöttem. Úgy megrezzentem, hogy majd hogy nem a szívbaj jött rám. Rose állt az ajtóban, egy szál pólóban, mint a legutóbb. A jó büdös francba.
-Semmit, csak át öltöztetem.-suttogtam, majd elengedtem a pólót, vissza húztam rá, és elfordulva Samtől, Rose-ra pillantottam. Reméltem, hogy Sam ebből semmit nem érzékel, és amikor rájöttem, hogy még mindig eszméletlen, kicsit megnyugodtam.
-Nem neked kellene át öltöztetni. -figyelmetetett, majd suttogva folytatta.-ide jönnél? Szeretnék mondani valamit.
-Hát persze.- mondtam, bár annyira kívántam Rose-t, mint egy pattanást a hátam közepére. Oda mentem, és résnyire bezártam az ajtót. Innen pont rá láttam Samre, így tudtam, hogy mikor kel fel.
-Mit szeretnél?-kérdeztem. Rose közelebb jött egy lépéssel, és megállt előttem. Nem tett semmi mást, csak kicsit feszültnek tűnt.
-Tudom nem indult jól a mi kis közös 'románcunk', de szeretném jobbá tenni a dolgot. Ha jól tudom kaptál valakitől szerelmes leveleket, igaz?- kérdezte.
-Igen.-nem értettem, hogy mire akart kilyukadni.
-Tudom hülyén fog hangzani, de azokat én küldtem. Érzek valamit irántad Skott.- közelebb lépett, és egy hirtelen mozdulattal megcsókolt, amit..sajnos viszonoztam.

Sam
Vissza csókolt. Elegem lett. Velem ne játszon senki. Főleg ne ő. Azt hittem, hogy lehet köztünk valami..de tévedtem.