Ha tudnád

Prológus

Kedvtelenül bámultam ki a fejemből, bár kinek ne lennének zökkenők az életében, de most nem erre gondolok. Kicsit a sors iróniája, hogy ez velem történik meg, hiszen mindig az járt a fejemben, hogy mit tennék, milyen lenne, ha valami történne velem. De rájöttem, cseppet sem éri meg ez a fajta figyelem azt a fájdalmat amit ez az év hozott nekem. Komplett jelenetek játszódtak le a szemem előtt, mintha filmet forgatnék. De mikor a sírástól már levegőt sem kapsz, és összeesel kishíjján tesi órán azért az elég ijesztő.. Egyik este a számítógépem előtt ültem, hevesen vitatkoztam egy barátnőmmel, totál megbántva éreztem magam. Azt hittem ma már képtelen leszek aludni, úgy összekaptunk, ott ült a gyomromban valami, amitől folyton hányingerem volt. Egy pillanatra kinyomtam a zenét, mert zajt hallottam a konyhából. Ahogy egyre közelebb értem a folyosón, meghallottam anyu sírását. Benéztem a konyhába. A testvéreim, és apa ott álltak néma csöndbe, ledermedve, anyu pedig sírt. Az egész testemet átjárta a jeges dermedtség.

-Mi történt?-kérdeztem remegő hangon, már a légkör hatására is a sírás határán voltam. Minden átsuhant az agyamon, az összes lehetőség.

-Mattnek motor balesete volt.

Mintha kicsit levettek volna a vállamról, 'Ó csak ennyi? Akkor irány a kórház'.

-Meghalt-suttogta elhaló hangon.

Én meg csak rájuk néztem. Nem hittem el, talán el sem jutott az agyamig ez az egész. Az én családomban nem hal meg senki ilyenek miatt. Matt már volt kómában motorozás miatt, de nem halhatott meg. Több mint tíz éve ezt csinálja. Ez egy rossz vicc. Zavart vigyor ült ki az arcomra.

-Micsoda? Ez most komoly?

Csak bólintottak, én pedig kezdtem elhinni. Tényleg meghalt, nem viccelnek. Azonnal elöntötte a szememet a könny, sarkon fordultam és berohantam a szobába. Fojtogatott, nyomott lefelé. Azt hittem megőrültem, azt akartam ébredjek fel ebből a rémálomból. A fájdalom kishíjján kiszabta a szívemet a mellkasomból, ordítva vertem az ágyat, levegő után kapkodtam. Mint egy lidérces álom, soha nem kívánnám senkinek. Azt hittem örökre bekerültem ebbe az őrületbe, és ahogy fuldokoltam a sírástól..a pánik kezdett eluralkodni rajtam. Aztán anyu leült mellém, és magához ölelt. Csak egy valamit bírtam ismételgetni: ez nem lehet, nem lehet, nem, nem, nem.