- 3 -

924 102 5
                                    


3. Fejezet

Észre sem vettem, hogy elkezdődött az október. A fák lombjai kezdtek színes ruhát ölteni, a levegő pedig egyre hűvösebb lett.

- Nem unod már ezt a limonádét? – kérdezte Cody, mikor a Starbucksban leültünk egy asztalhoz.

- Ez tea. – helyesbítettem.

- De tele van jéggel.

- Jeges tea. – néztem rá.

- Oké. Te tudod. De aztán majd ha torokgyulladást kapsz, akkor majd ne nyávogj.

- Cody, nem mindenki hipochonder.

- Én nem vagyok az. Csak elővigyázatos. – ráncolta az orrát durcásan.

- Ahha. – hagytam rá és inkább kivettem a zacskómból a tojásos bagelemet. Épp egy hatalmasat haraptam a szendvicsbe, amikor egy rendőr egyenruha ismerős viselője jelent meg a látóteremben.

- Nyx. Sziasztok! Jó étvágyat. – mosolygott rám Tristan.

-Hi..ha. Köhi. – Próbáltam beszélni tele szájjal, amikor azonban rájöttem, hogy alighanem gusztustalanul festek, inkább befogtam és a pofazacskóim méretét érezve, bizonyára úgy néztem ki, mint egy méretes hörcsög.

- Öhm... ki a barátod? – pillantott Codyra. Nem tudtam eldönteni, hogy megszólaljak-e ezzel kockáztatva, hogy Tristan szemügyre veheti a reggelim egy igen részletekben gazdag felaprított részletét, vagy pedig nem mondok semmit és csak nézek rá, mint egy idióta. Ezért inkább csak hümmögni kezdtem el, de szerencsére Cody hamar kapcsolt, és kimentett a szituból.

- Szia, Cody vagyok. – nyújtott kezet Trisnek.

- Tristan. – fogadta el az üdvözlést, és egy pillanatra Cody szemébe nézett, majd vissza rám, és úgy tűnt nagyon jól szórakozik. – Suliba mentek? Vagy...

- Ahha, ezután oda. Az egyetemről ismerjük egymást. Csak gondoltuk előbb beugrunk reggelizni. – válaszolta Cody, mert én még mindig azzal küszködtem, hogy azt a töménytelen mennyiségű kaját ami a számban volt, minél hamarabb rágjam el.

- Á, értem. – bólintott Tristan, a szája sarkában pedig mosoly bujkált. Kínos csend telepedett ránk, amíg Tristan torokköszörülésbe nem kezdett. – Szóval... akkor én most megyek, örültem, hogy összefutottunk.

- Mhmm. – bólogattam hevesen. Tristan halkan felnevetett, majd a kezében lévő starbucksos szatyorral megfordult és az utca túl oldala felé kezdett sétálni.

- Ha lenyelted azt az egy köbméter kaját, ami a szádban van, akkor megoszthatnád velem, hogy ki ő, hogy hívják és vissza jön-e még. És esetleg van-e ikertestvére. – nézett rám csillogó szemmel Cody. Hevesen rágtam a számban lévő maradék ételt, majd nyeltem egy nagyot, hogy végre megtudjak szólalni.

- Ő Tristan Danvers, az utcánkban lakik, nincs ikertestvére és nem a te csapatodban játszik.

- Igen, sajnos arra ennyi idő alatt is rájöttem. A radarom sosem téved. Nagyon reménykedtem az ikertestvér dologban. – grimaszolt, majd elmosolyodott és felém fordult.

- Pontosan mennyire ismered? – emelgette meg felém a szemöldökét.

- Gyerekkorom óta. – mondtam, kihagyva a „legjobb barátnőm bátyja" részt.

- Ohh, de cuki, ő a gyerekkori szerelmed?

- Nem. – mondtam, és beleittam a gyümölcsös teámba.

They call it realityTahanan ng mga kuwento. Tumuklas ngayon