18. Bejelentés

6K 310 11
                                    

- Linda, ő itt az édesanyád.

Nem, ez kétségkívül csak egy vicc. Vagy talán rosszul hallottam? Április elseje lenne, csak nem tudnék róla? Egy ami biztos, ez valószínűleg csak egy tréfa.

- Na, jó. -nevettem kínomban. - Ez nem vicces. -néztem apura, aki semmit sem szólt. - Apu! -szóltam rá dühösebben, mikor már végleg lepecsételtem, hogy ő nem fog megszólalni.

- Nem vicc, kicsim. Az igazat mondtam. -szólt halkan.

- Istenem, hogy te milyen gyönyörű lettél! -indult meg felém a nő azzal a szándékkal, hogy majd megölel, de szó szerint ellöktem magamtól, majd apu elé léptem.

- Mégis mi ez az egész? -ordítottam könnyes szemmel. - Ki ez a nő? És mit akar?

- Már megmondtam, hogy az anyád vagyok! -próbálta játszani a szelídet, miközben megérintette a karom, de csak úgy mint az imént, mellőztem a testikontaktust vele.

- Az én anyám elhagyott engem, amikor kicsi voltam. Számomra ő halott! -suttogtam szinte a szavakat, miközben mélyen a szemébe néztem, hisz minden szavam belőlem, -a szívemből jött.

Azzal megfogtam magam a könnyeimmel együtt, és a szobámba szaladtam. Becsaptam az ajtót, ami azonnal ki is tárult, de ismét becsukódott. Levetődtem az ágyra, fejem egy párnára nyomtam, és ordítottam egy akkorát, amekkorát a tüdőm elbírt, majd zokogásba törtem ki.

Ádám szorosan mellém feküdt, és úgy ölelt át, mintha csak attól félne össze fogok esni darabokra. Bár ki tudja... talán van benne valami.

- Kérlek ne sírj! -súgta Ádám a fülembe, amikor percek múltával sem hagytam abba a picsogást.

- Annyira össze vagyok zavarodva.

- Tudom, kiscicám. -simogatott. - De nem bujkálhatsz itt örökre.

- Nem akarok kimenni. Még nem!

- Akkor majd ha készen állsz rá. -adott lány puszit az arcomra, és ezzel egy időben kopogtak is az ajtón, mire Ádám kicsit arrább húzódott tőlem.

- Linda. -hallottam meg apu hangját. - Anyád szeretne beszélni vele.

- Ő nem az anyám! Én pedig nem akarok beszélni vele!

- Kicsim, kérlek szépen ne csináld ezt!

- Mit? Mégis mit ne csináljak?!

- Csak arra kérlek, hogy majd azért gyere ki. -motyogta lehajtott fejjel, azzal be is csukta maga után az ajtót.

- Nézd. -kezdett bele Ádám. - Kimész, meghallgatod mit akar, és túl leszel rajta.

- Ja, így mondani könnyű. -ültem fel.

- Az a gond... -követte ő is az előbbi cselekedetemet. - Hogy fogalmam sincs, mit kéne mondanom. -nézett mélyen a szemembe, én pedig halvány mosollyal az arcomon megvontam a vállam.

- Semmit. Csak ölelj át. -nem kellett neki kétszer mondani, szinte azonnal eleget tett kérésemnek, és szorosan magához vont. Így jó volt. Nagyon jó. Legszívesebben örökké így maradtam volna, de nem lehetett. Ádámnak igaza van. Le kell ezt tudnom. Hiszen csak van valami oka anyám váratlan betoppanásának. Az, hogy itt van, nyilván nem oktalan. Na, meg persze ha most nem mennék ki, túlságosan is sok lenne bennem a megválaszolatlan kérdés. Mindhiába, az ember kíváncsi teremtés. - Jól van, igazad van. Ki kell mennem.

- Ez a beszéd! -próbált lelkesíteni, de pont annyira volt kedvem lemenni, mint Kiszel Tünde aktfotóit nézegetni. - Én akkor elmegyek, és...

NEM MONDHATOM EL NEKIWhere stories live. Discover now