Real Lies, False Truth (HU) Brad Simpson Fanfiction

12.

  Az órák csak teltek, viszont Bradley nem akart felkelni. A legnagyobb baj talán az volt, hogy senki nem tudta, hogy egyáltalán fel fog-e kelni. A gondolattól a világ is megfordult velem és körülbelül tíz percenként jártam ki a vécébe sírni. Emma már rég hazament, mert azt mondta, hogy ő nem bírja ezt a tehetetlenséget. Aha persze, csupán csak nem szereti Bradet és már fáradt volt. Nem hiszem el, hogy ilyen helyzetben nem képes vele lenni. 02:56-ot mutatott a telefonom, mégis a kórházi szobában ült mindenki Emmán kívül. Apa és Brad apja beszélgettek, Alison éppen a forró csokiját itta, míg anya éppen vigasztalta Brad anyukáját. Én percenként váltogattam a pozícióimat, ugyanis nem bírtam egy helyben ülni. Végül már én is kifáradtam és odahúztam egy széket Brad ágya mellé. Figyeltem, ahogy nagyon lassan veszi a levegőt és alig emelkedik meg teste. Arca sápadt volt és nyakán apró karcolások helye látszódott. Kisimítottam haját a szeméből, majd megfogtam a kezét. 

  Hirtelen Brad anyukája ragadta meg a vállam, majd reflexből elengedtem Brad kezét. Odahúzott mellé Mrs. Simpson egy széket. 

- Hogy vagy Catherine? - mosolygott, de láttam rajta, hogy teljesen ki van készülve.

- Úgy érzem, hogy sokkal rosszabbul. - bámultam a földet.

- Minél rosszabbul? 

- Mikor ma délután eljött hozzánk Brad, minden olyan tökéletes volt. Egyikünk sem hitte volna, hogy most ez lesz...

- Ne is mondd - törölgette könnyeit. - Kérdezhetek valamit?

- Természetesen. 

- Milyen kapcsolatban álltok Bradleyvel? - mintha kínosnak érezte volna feltenni ezt a kérdést. Mondjuk az is volt. 

  Nagy levegőt vettem, de semmi nem jött ki a számon. Még a kérdésére én magam sem tudtam a választ.

- Igazából...én és Brad barátok vagyunk. Vagyis olyasmik...de talán már azok se. 

- Miért? - tapasztotta a kezét a szájára.

- Mielőtt még nem történt meg a baj, a kocsiban veszekedtünk.  Olyan dolgokat vágtam a fejéhez, amit talán sose ejtettem volna ki a számon - legördült egy könnycsepp az arcomon. - Aztán ő csak hallgatott. De én tovább szitkozódtam. 

  Brad anyukájának elkerekedtek a szemei, mikor próbáltam visszaemlékezni. Éreztem, hogy nem bírom tovább és sírni kezdtem.

- Aztán mikor ránéztem...már utoljára láttam - szipogtam. - Én csak azt szeretném, hogy felébredjen és minden úgy legyen mint régen. Látom magam előtt, ahogy nevet és megcsókol. Hallom a fejembe a hangját. 

  Talán a csókot nem kellett volna kimondanom. Felálltam, hogy kimenjek a szobából, mire Brad anyukája hirtelen megölelt. 

- Semmi baj, megígérem, hogy ki fogtok békülni. - suttogta a fülembe. 

- Most kimegyek egy kicsit...levegőzni. 

- Rendben, kicsim - megsimította az arcom, majd végleg kiléptem a szobából és a kórház udvara felé vettem az irányt. 

  03:34. Egy padra leroskadtam és halk sírásba kezdtem. A szakadt fekete nadrágom már szinte a könnyeimtől ázott. A ruháim nem sérültek, de Bradnek a pólója és a bőrdzsekije is össze-vissza volt szakadva. 

  A bal lábam, ami be is lett kötve, iszonyatosan fájt. Szerintem ha az orvos megtudta volna, hogy akkor kijöttem sírni, ilyen állapotban akkor már tuti nem élnék. A mellkasomba is fájdalom nyílalt, ezért is éreztem, hogy vissza kellene mennem az épületbe. De valahogy nem ment. A kezeimen a sebek is már szinte segítségért kiáltottak. 

  Ott ültem több mint fél órát, mikor 04:11- kor megcsörrent a zsebemben lévő betört képernyőjű telefonom. Anya. 

- Igen? -szipogtam. 

- Hol vagy? - mondta ijedt hangon. 

- Az udvarba ülök.

- Gyere be szívem, mert valaki már nagyon vár - nevette el magát. 

  Azonnal letettem a telefont, zsebre vágtam és hangos sírásba kezdtem, miközben futottam a kórházi ajtóhoz. Igaz, hogy többször is megbotlottam, de nem érdekelt. A folyosón majdnem tíz embernek nekimentem, mire végre bejutottam a kórházi szobába. Az ajtóba megálltam és az ágyon fekvő nevető Bradet néztem. Ébren volt és magánál volt. 

  Mikor észrevett, lehervadt róla a mosoly. A könnyeim ízét éreztem újra, majd láttam, hogy az ő szeme is könnyes lesz. Odarohantam nem törődve senkivel sem és azonnal megöleltem. Kisírtam magam, miközben szorított. 

- Mondtam, hogy nem lesz semmi baj - súgta a fülembe, mire egyből az álom jutott eszembe. Ez meg hogy lehet? 

  Ránéztem, hogy mégis hogy értette, de válaszként megcsókolt. Ennyi is elég volt. 

* * *

- Szóval Mr.Simpsonnál megállapítottunk egy kisebb emlékezetkiesést, amnéziát. - jött be reggel az orvos.

- Hogy micsodát? - kérdeztem ledöbbenve. 

- Vannak részletek az életemből amikre nem emlékszem - szólalt meg Brad.

- Például? - vontam fel a szemöldököm.

- Több koncertünkre sem emlékszem és vannak olyan emberek is, akik azt sem tudom, hogy kik.

- De...engem ugye...?

- Természetesen - puszilta meg a homlokom. 

- Szóval nem garantálom, hogy vissza fogja nyerni az emlékeit... - közölte az orvos.

- Mennyi rá az esély? - kérdeztük egyszerre.

- Húsz százalék. Ha vissza is fognak jönni, azt sem lehet tudni hogy mégis milyen módon. 

- Rendben, köszönjük! - mondta Brad apukája, majd kikísérte az orvost. 

- Jut eszembe! Emma azt kérte, hogy bármi van akkor hívjuk fel. Szeretnéd te felhívni, Brad? - szólalt meg hirtelen az anyukája. 

- Ki az az Emma? - kérdezte Bradley, mire elkerekedett a szemünk.

Hoppá.