Egy lány a sok közül {Befejezett}

IV.

Leszálltam a buszról ès hátra sem nézve mentem be a suliba onnan pedig az osztályterembe.

-Szia.-mondta Lola, mikor leültem a helyemre.

-Szia.-morogtam, majd kipakoltam ès leültem. 

-Mi a baj?-kérdezte.

-Semmi, csak szar napom van.-mondtam.

-Öm... Kérdezhetek valamit?

-Na.

-Mikor van jó napod?-kérdezte, mire èn felnevettem.

-Hagyjuk.-mondtam, majd megérkezett a tanár.

-Jó reggelt osztály.-mondta, mire az osztály elmorgott egy 'jó reggelt' fèlesèget.-Kijavítottam a dolgozatokat.-mondta majd elkezdte kiosztani azokat. Lola elé pedig lerakott egy üreset.

-Mára biztos tanult Lola kisasszony, ha már a padtársának tudott segíteni.-mondta a tanár. Upsz lebuktunk...

Végül kaptam egy hármast ès vége lett a "csodálatos" angol óránknak.

×××

Ez a nap is eltelt, végre. David egész nap nem keresett..mondjuk, nem mintha ennek nem örülnék..sőt lehetne ilyen sűrűbben is..., de a rohadt testvére viszont megtalált a buszmegállóba.

Elkapta a csuklóm ès elráncigált a buszmegálló mögé. Oh milyen deja vu érzetem van...de tényleg..csukló mániájuk van...vagy mi? Folyton a csuklómat rángatják..esküszöm egyszer le fogják szakítani a kezem.

-K-Kevin. Mit akarsz?-kérdeztem. Ő csak felnevetett.

-Megmondtam, hogy fájni fog. Oh de mèg mennyire..-nevetett, majd nekilökött a 'falnak'.

-Hallom oda vagy az öcsémért.

-Ne-nem igaz.

-Oh, tudom èn, hogy igaz.-mosolygott, majd megcsókolt. Próbáltam ellökni, vagy leállítani, de nem sikerült.

Időközben hallomat ahogy megérkezik a busz amivel hazamentem volna.

-Már nem mész haza.-nevetett,majd elráncigált az autójához.-Szállj be!

-Nem!

-Azt mondtam beszállsz!-ordítozott majd belökött az autóba.

-Mi-miért csináljátok ezt velem?-kérdeztem sírva.

-Mire gondolsz?-tetette a hülyét.

-Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád.

-Ja, értelek. Hogy miért jó ha szenvedsz. Hát képzeld mèg magam sem tudom, csak jó ès kész.-mondta ès leállította az autót.

-Gyere.-ráncigált ki az autóból.-Jobban járnál ha azt csinálnád amit, mondok ès talán nem fájna annyira.

-Ne-nem érdekel. Csak hagyj békén. K-kérlek..-könyörögtem, de nem hatotta meg.

-Á nem is tudom, semmi kedvem téged békén hagyni.

A házukba beérve zsibbadni kezdett a csuklóm..olyan erősen, és olyan hosszú ideig szorította a kezem, hogy a -már lassan gyógyulni készülő -sebeimből elkezdett szivárogni a vér. Régebben sokat jártam a házukban, így tudtam, hogy a szobájához húz...de mégsem érzékeltem magam körül a világot, mivel minden elkezdett elhomályosodni, az utolsó amire emlékszem, az-az, hogy lelök az ágyra, majd elnyelt a sötétség