Aranyszív

Az első állomás

    Hol vagyok? Ki vagyok én? Miért vagyok itt? Hogyan kerültem ide? Ez volt az első négy kérdés, ami felötlött a fejemben, amelyet mintha egy láncfűrésszel próbáltak volna kettéhasítani, úgy sajgott, miközben az előttem tornyosuló épület bejáratára néztem. A forgóajtó kerete ezüstösen ragyogott, ezzel méginkább kiemelve a látszatra tükörsima felületű üveget, amin egy apró koszfolt nem sok, annyi se volt. Az automata működtetésű eszköz lassan forgott körbe-körbe, én pedig valami megmagyarázhatatlan késztetésnek engedve kissé reszketeg léptekkel ugyan, de besétáltam a kis térbe, csakhogy pár másodperc múlva, egy sokkalta nagyobb táruljon fel ide-oda cikázó tekintetem előtt. Halványan éreztem, mint válnak el az ajkaim egymástól, a döbbenet mellékhatásaként, ahogy nyakamat tekergetve, fejemet forgatva még beljebb lépkedtem, kiérve ezzel az ajtó okozta ringlispilből. A látványt, ami fogadott elég nehéz lenne szavakba önteni, de azért megpróbálom, remélve nem okozok senkinek sem csalódást. Az építmény belülről még sokkal lenyűgözőbb volt, mint kívülről. Először is, akárhogy is meresztettem a szememet, nem láttam se a tetejét, se az oldalait, mintha egy végtelen méretekkel rendelkező helyre csöppentem volna. Az egyetlen biztos pont, a talpam alatt elterülő, fényesen csillogó márványpadló volt. Azért némi megkönnyebbüléssel töltött el, hogy legalább megtart valami, akárhova is kerültem. Merthogy ezt még mindig nem tudtam. De visszatérve a létesítmény elemzésére: képzeljetek el egy hatalmas, de tényleg óriási plázát. Mozgólépcsőkkel, folyosókkal, emeletekkel, üzletekkel. Aztán egy bankot, egy szállodát és egy orvosi rendelőt, persze teljes berendezéssel. Majd ezt a négyet próbáljátok meg gondolatban összegyúrni. Ha ez sikerült minden tárgyat és falat varázsoljatok hófehérre és tükör simára. Kivéve az ajtókat. Azok ugyanis egytől egyig, üvegek. Hajrá! Na, valami hasonló helyre sodort engem a jószerencse, vagy tudom is én mi. Az erős fénytől, merthogy pokoli világos volt, hunyorogva igyekeztem meg minél alaposabban felmérni a terepet, miközben továbbra is lassan haladtam előre. A patyolat tiszta, egyszínű bútorzat láttán enyhe hányinger fogott el, ami tökéletes párost alkotott az újonnal hozzám csapódó szédüléssel, így inkább próbáltam figyelmen kívül hagyni ezt az egysíkúságot és másra koncentrálni. Nehezen, de sikerült. Az, ahol jelenleg tartózkodtam, minden bizonnyal a földszint lehetett, s leginkább valami puccos hotel halljára emlékeztetett. A hatalmas teret fotelok és karosszékek százai, ha nem ezrei töltötték ki, mindegyik mellett egy-egy kis asztalka, rajta különböző magazinok, poharak és egy-egy üveg kancsó, benne víz. A legtöbb, már amelyiket láttam, foglalt volt. Mindenféle emberek ültek rajtuk. Nők és férfiak, idősek és fiatalok egyaránt. Mind különböző ruhában, különböző kinézettel. Volt, akin sebhelyek éktelenkedtek, volt aki, nagyon fáradtnak vagy megviseltnek tűnt, ezzel szemben olyan is akadt, aki majd kicsattant, de összességében átlag humanoidoknak tűnek. Legtöbbjük olvasott, vagy a falon ketyegő órát nézegette görcsösen, s csak kevesen méltattak figyelemre, ahogy a tőlem néhány méterre lévő recepciós pultot célba véve, elhaladtam mellettük. Volt azonban nem egy olyan alak is, akik kilógtak az átlagemberek sorából. Habár kinézetre csupán három dologban különböztek tőlük. Az első, és talán legszembetűnőbb a tökéletességük volt. Nem viccelek. Gyönyörűek voltak. Fényes hajúak, hibátlan bőrűek, csillogó szeműek. A második eltérést a viseletükben lehetett felfedezni. Mind ugyanolyan fehér leggingsben, cipőben és pólóban feszítettek. A harmadik egyben utolsó egy kicsit vicces, kicsit aranyos másság volt. A hegyes kis manófülük. De ezeket leszámítva úgy néztek ki, mint bármely másik itt jelenlévő személy. Közéjük tartozott a portás lány is, aki, mikor a legalább tíz méter hosszú, félkör alakú asztalhoz értem, felnézett papírjaiból, és melegen rám mosolygott. Ez a gesztus igen erős kontrasztot alkotott szigorú kontyba felkötött, rézszínű hajával, nyílegyenes tartásával és elegáns megjelenésével, már amennyi látszott belőle a pult takarásában.