Arkangyalok Akadémiája /2017©️/

7. FEJEZET

Lifttel mentünk felfelé. Nem voltunk tömegnyomorban, az egész lift be volt tükrözve. Minden oldalról láttam a többieket. Edwardot; aki mindent most meg akart tudni.
Sofiát; akin látszott, hogy elég rendesen izgult, és Reachelt; aki pedig mutatta, hogy milyen erős, és bármelyik pillanatban meg menthet akárkit közülünk.
Magamat végigmérve szálltam ki a liftből. A férfi elől sétált. A barna bútorok bele olvadtak a falba. A képkeretek is ugyan úgy. A vörös, fekete szegélyes szőnyegen végig lépkedtünk a folyosó végére.
- Kopogjanak be, beengedik önöket – hagyott ott minket az öreg. Edward erőteljesen bekopogott.
- Gyere! – invitált be minket. – Ó – léptünk be – többen vannak, gyertek csak – a szőnyeg még folytatódott, egy bíróságon éreztem magam. Fent a bíró, itt a vezető. Két oldalon pedig a helyettesek ültek.
- Maguk jöttek a bejelentés miatt? - nyílt a jobb oldalon egy ajtó és bejött egy magas, vékony fekete hajú, fekete szemű férfi, aki nem lehetett több huszonnyolcnál. Fekete inget viselt, és hozzá illő fekete nadrágot. Bal karján kilátszott az eltakart tetoválás. Viszont a nyakán látszott több részletben.
- Igen – válaszolta Sofie.
- És kiket fogadhatunk? – a negyven év körüli férfi állt fel a vezetői középosztályon, majd lejött. Szürke öltöny volt rajta, kisebb ráncok láthatóak voltak arcán. Végig mért minket egytől egyig. – Csak nem?! – vékony hideg ujjait az állam alá tette.
- Csak nem, mi? – kérdezte a feketét viselő fiú.
- Lucifer gyerekeit fogadtuk – mondta.
- Mi egy fontos ügyért jöttünk, nem azért, hogy véleményt mondjon rólunk. Az Ark Akadémia befogadta a titkosított adatú – tépem ki Reachel kezéből a mappát – vámpírokat az igazgató.
- Hogy micsoda? – kérdezi és a neki nyújtott dossziét elveszi a kezemből.
- Ez képtelenség – ágaskodott az egyik asztalnál ülő.
- Pedig igaz – dobta elé a papírokat. – Kiket is fogadhatunk? – kérdezte a nevünket az ősz kopaszodó öltönyös.
- Reachel vagyok – mutatkozott be a bal oldalamon álló lány.
- Én pedig Dakota, ő itt Sofie – mutattam rá – ő pedig a bátyám Edward.
- Látszik – mosolygott. – Edmund vagyok az IRICS vezetője.
- Hogyan találtátok meg ezeket a papírokat? – nézett a bátyámra.
- Nem én voltam, én ebbe benne sem vagyok, csak eljutattam őket ide – mentegetőzött.
- Már benne vagy – tettem a vállára a kezem.
- Reachel megbízott minket, hogy keressük meg. Dakota bejutott az igazgatói irodába, megtalálta és ma kinyomtattuk – magyarázta Sofie.
- Elmondom maguknak a rendszert – mondta Reachel. – De nem most.
- Inkább az elejétől mondjátok el – mondta Edmund és felbaktatott a helyére. – Kristian, hozasson be székeket – mutatta a fiatal srácnak az utat.
Megvártuk, míg a székek bekerültek. Kristian oda ült Edmund mellé. Na ne, ő is a vezetőtanács tagja?
- Kezdhetitek – a tanáccsal szembe ültünk. Kivégzésen vagyunk, vagy mi a fene? Végig néztem „társaimon". Edward nem mondhatja, hiszen semmit nem tud. Sofia úgy sem szólal meg, Reachel meg nem beszélhet az elejétől. Ismét én maradtam.
- Khm... - köhögtem egyet fel. – Reachelről kiderült, hogy a boszorkányságot még engedik, mágia nélkül. Így ő a szobatársunk lett. Feladatot adott nekünk, így be kellett jutnunk Sofival az igazgatóhoz. Sofinak mondtam, hogy ő legyen kint, én addig bemegyek. Ez így is volt. Végül mire kiértem, addigra az igazgató hamarosan beért. Ki kellett magyaráznom magamat, hogy lesz-e edzőnk az akadémián. Végül ő tényleg így értette.
- Hogyan tudtatok kiszökni óráról? – kérdezte Kristian.
Rá néztem és a szemébe mondtam:
- Hát lázat jelentettünk, legalább is Sofie én meg vigyáztam rá. A világ legegyszerűbb dolga volt. Másnap kinyomtattuk az egészet. Órák után lementünk edzésre, így a szobánk üres volt. Szobaellenőrzést tartottak, így megtalálták ezt a mappát. Ma a reggelt úgy kezdtük, hogy az igazgatói irodába kerültünk. Végül órára bementem.
- Ahol alakítottál egy rendeset – vágott a szavamba Edward, amin elnevettem magam.
- Bocsánat – tettem a szám elé a kezem, már csak kuncogtam, de visszafogtam magam. – Így drága bátyámat kikértem óráról és elhoztam, mert kell a segítsége. Ennyi lenne.
- Ügyesek voltatok. Reachelel kell beszélnünk, viszont vissza kéne jönnötök, valamelyik nap – mondta Edmund.
- Apám, várjunk egy kicsit – ne, Edmund az apja Kristianak? - Ha nekik – mutatott ránk tollával Kristian – vissza kellett menniük az igazgatóhoz, hogyan oldották meg? Tudja, hogy hozzánk fordultok. Mi van, ha ő is vámpír és ezért fogad be még több fajt az akadémiára.
- Jó kérdés fiam. Tehát, hogyan oldottátok meg.
- Egyszerű – csendült fel Reachel – ez is. Dakota kitalált egy jó kis tervet, én is megszegtem egy kicsit a szabályt. Mágiát használtam ahhoz, hogy lássam milyen faj is a mi igazgató urunk. Sofie pedig emlékezetet törölt és cserélt. – mondta Reachel.
- Ez jó csapat előre látom – mondta Edmund.


Kint ülünk a folyósón. Várunk.
- Mióta van bent Reachel? – támasztja a falat Sofie.
- Nem tudom, de ki jöhetne már – mondja Edward.
Ezek tuti össze fognak ma még veszni. Az ajtó nyílt és nem egyedül jött ki Reachel hanem Edmunddal.
- Remélem, még találkozunk, az egyik napon látogassatok meg minket mindenképpen. A kapuőrnek, vagy aki felveszi, a telefont mondjátok, hogy Edmundhoz vagy Kristianhoz jöttök.
- Rendben, majd találkozunk – mondta Edward és elindult a lift felé Sofival.
- Bocsánat, nem szereti, ha várni kell valakire és így is mérges – kértem elnézést.
- Semmi gond, mindenkinek lehet ilyen napja.
- Én mennék – jött ki az ajtón Kristian – felért a lift – mutat a barátaimra, akik már beszálltak. Bólintok.
- Minden jót! – intek és befutok, a liftbe ahol egy éles kanyart veszek és nagy levegőt.
Visszafelé ugyan azt az utat tesszük meg, mint amit ide felé. Este volt, az óra már biztos ütötte a kilenc órát. A hó még nem esett, viszont a fű és minden más, elég deres volt. Az akadémiához érve, megbirkóztunk azzal, hogy hogyan jutunk be.
Becsengettünk. Itt úgy nyitják ki az ajtókat, ezzel nyerő utat hívtunk elő. A két őrt, akik ott voltam leütötte Edward.
- Tesó, elég kemény lesz ez nem? Mindenkit leversz aztán itt holtan fognak feküdni reggel – mondtam.
- Fél óra és felébrednek, de inkább menjünk.
Az ajtónál megtorpantunk. Hiszen világos volt, bárki sétálhatott ilyenkor. Az ajtó nyikorogva nyílott ki, így féltem attól, ha bárki jön, lát minket.
- Maguk meg mit bóklásznak itt? – jött egy nő egy hosszú selyem köntösben. Na, jó, ez borzalmas. – Menjenek fel a szobába, és többször ne forduljon elő semmi késés. Tudják jól, hogy innen csak fél nyolcig lehet kimozdulni! – kiabálta le a fejünket, mi meg felrohantunk az emeletre.
- Szia Edward – köszönt el Sofia.
- Szia – köszönt Reachel.
- Sziasztok – intett nekik egyet.
- Ne haragudj, hogy elrángattalak magammal.
- De hogy! Örülök neki, hogy nem kellett végig ülnöm az unalmas órát. Mondjuk holnap már biztos csak rólatok fog beszélni az egész suli amiatt a kis incidens miatt reggel.
- Nem gáz. Ma már kibeszéltek minket akkor nem mindegy?
- Mondjuk – biccentett egyet.
- Készítsd fel a haverjaidat, kell a segítségük az IRICS-hez.
- Szólj ha megyünk – intettünk egymásnak és elfordultunk. A szobába érve mindenki az ágyon feküdt.
- Kifáradtam. Végem van! A mai napom, egyszerűen fantasztikus volt – mondtam.
- Nekem is tetszett – mondta Sofie.
- Holnap nem kell csinálnunk semmit igaz Reachel?
- Nem, szabadnap. Edwardot is be kell vonnunk majd.
- Mondtam neki, ha kell az IRICS-nek a támogatása kellenek a barátai. Addig is felkészít minket, és őket is.
- Ez jó ötlet – bólintott Sofie.
- Persze, de legközelebb az ablakon megyünk – kuncogtam.
- Mármint azt akarod, hogy az ablakon ugorjak le? – kérdezte Sofie.
- Egyikünk se tud életet menteni.
- Köszi – mondta Reachel aki ha mágiát használ életet is ment.
- Bocs – tette fel kezeit Sofie. – De akkor sem ugrok ki az ablakon.
- Ó, dehogy nem – mondtam.