1. A Kísértő

5.5K 322 64
                                    


Velőtrázó sikoly rázta meg Cervolus erdejének ősöreg fáit.
Anisa megborzongott a hang hallatán. A sikoly egyre hangosodott, egy idő után már olyannyira elviselhetetlenné vált, hogy a hercegnő kénytelen volt befogni a füleit, ha nem akart megsüketülni. Ő legalábbis így érezte.
Egy szál csipkehálóingben ácsorgott a várfalon, haját vadul tépázta a szél. Fáznia kellett volna, ezt ő is tudta, mégsem vacogott. Tekintete a sötétben felcsillanó fénygömbre tapadt, amely vörös csíkot húzva maga után, kecsesen röppent át az éjszakai égen. Megvilágította Nigrugens városának sötét házait, a szűk, kövezett utcákat és visszatükröződött a kastély kristályablakain. Halált jelentett, ezt mindenki tudhatta, aki látta. Egy családtagjának a halálát.
A Sikolyhívó szertartásos üzenete azonban pillanatokon belül véget is ért, a vörös csillagot magába szippantotta a feketeség. Nigrugens uralkodói vérvonalának egy tagja immár holtan hevert valahol.
Anisának fogalma sem volt, mi történhetett. Őszintén szólva azt sem tudta, hogy került ki a várfalra ilyen gyorsan és miért nem vett fel legalább valami köntöst, mielőtt idejött. A szülei jó uralkodók voltak, a nép szerette őket, így nem fért a fejébe, miért gyilkolná meg valaki akár csak egyiküket is. Talán a birodalom lázadói művelhettek valamit, de az őrségnek akkor is időben észre kellett volna vennie őket, mielőtt még idáig fajulhatnának a dolgok.
Mi van, ha a húgát érte baj?
Nem, biztosan nem − hitegette magát. Különben is, a lázadók talán veszélyesek, de még soha nem merészkedtek el a városig. Még a környékét is nagy ívben elkerülték. 
A hercegnő beharapta kicserepesedett ajkait és óvatos léptekkel elindult a fal mentén. Meg kellett keresnie a belső vár bejáratát, saját szemével akarta látni, hogy Carlinának nem esett baja. Mellesleg az ösztönei is azt súgták − sőt, voltaképpen már kiabálták −, hogy ezután a sikoly után nem túl okos ötlet teljesen védtelenül császkálni idekint. Főleg nem hálóingben.
Csupasz talpával alig két lépést tudott megtenni, mikor észrevette, hogy nincs egyedül.
Ijedtsége valamelyest csillapodott, mikor feltűnt neki, hogy csak egy katona ácsorog pár méterre tőle. A páncéljába vésett korona és a rátekeredő fekete rózsa képe még a sötétben is jól kivehető volt. Tehát chernali, állapította meg megkönnyebbülten. A birodalom embere, az őrség tagja.
A katona nem vette észre őt, túlságosan lekötötte a figyelmét a hullócsillag után maradt pirosas derengés az égbolton.
Anisa azon tanakodott, szólítsa-e  meg a férfit, hogy kiderítse, mi folyik itt ma éjjel vagy inkább menjen tovább, kihasználva a sötétben bujdosás kényelmét és biztonságát. Épp úgy döntött volna, hogy megfordul és inkább elballag az ellenkező irányba, mikor halk puffanásra lett figyelmes. Ezt aztán egy jóval hangosabb csörömpölés követte.
A lány habozás nélkül a hűvös téglafalhoz lapult, igyekezett még a levegőt is némán venni. Pár néma pillanat múlva kilesett a fal mögül.
Az őr immár mozdulatlanul terült el a földön, kardját kiejtette a kezéből. A fegyver egyenesen egy szürke köpenyes alak csizmája előtt hevert. Ívelt penge csillant az idegen kezében. Egy tőrt dugott az övébe.
Mikor Anisa rádöbbent, mi is játszódott le előtte pár másodperce, minden ízében reszketni kezdett. El akart tűnni innen, visszarohanni a szobájába, de ha most megmozdul, talán ő is úgy végzi, mint az a szegény katona.
A köpenyes alak körülnézett. Arcát egészen az orráig fekete maszk takarta, csuklyája homloka közepéig ért, így vonásait a sötétben Anisa egyáltalán nem tudta kivenni, hiába hunyorgott. Csodálta, hogy még nem vette észre őt. Lázadó − gondolta. Egy igazi lázadó, itt, a nigrugensi várban, alig pár lépésnyire tőle. Ki más törne be ide az éjszaka közepén? 
A férfi − igazából Anisa csak feltételezte, hogy férfi, hisz ilyen nagy és otromba csizmája csak férfinek lehet − nem tűnt izgatottnak. Arcán csupán egy kevés bosszússág suhant át, ahogy a vártornyok felé pillantott és a szemöldökét ráncolta.
Mielőtt Anisa eldönthette volna, mihez kezd, az egyik toronyban egy árny jelent meg. A távoli alak a magasba lendítette kezében tartott kardját, kiáltása még sokáig visszhangzott a nyirkos kőtéglák között:
− Halott!

Fekete rózsaWhere stories live. Discover now