Bizalomból csalódás |befejezett|

7. rész

~5 nappal később~
-Életem, a dobozokat behoztam, már csak ki kell pakolni- szólt izgatottan Matthew.
Bár egy családtag, vagy akár egy szerettünk elvesztése felettébb fájdalmas dolog én azért magamhoz képest megdöbbentően jól viseltem. Nem sírtam annyit, mint amikor a szüleim elhagytak. Nem tudom miért, talán még a sokkos állapot fázisában voltam, és reménykedtem hogy inkább örökre ebben is maradok. Jó volt ez így. Mondjuk ebben segített Inez és Matthew odaadása is. /Lisa sítáborban van/ Nem azt mondom, hogy nem fájt elveszíteni, mert nagyon is fájt. A hozzám legközelebb álló személyt vesztettem el, de próbáltam nem erre gondolni. Próbáltam nem arra gondolni, hogy talán miattam történt ez az egész. Talán minden körülmények között megtörtént volna az, aminek meg kellett történnie, hiszen idős és gyenge volt.
Az elmúlt pár napban Matthew kiköltözött anyukája házából, intézte az ügyeket. Mrs. Hastings még egy nagy teherautót is rendelt, hogy könnyebb legyen a pakolás. Ebben a pillanatban hozta be az utolsó dobozt, majd leült mellém a kanapéra önelégült mosollyal.
-Mostantól itt lakom. Veled- mondta, majd átölelte a vállamat. Arcomra akaratlanul is mosoly szökött. Ösztönösen a távirányító felé nyúlt, majd kerestünk valami filmet. Választásunk a Gyűrűk urára esett, amit mind a ketten ugyanannyira szerettünk. A kanapén fekve izgatottan figyeltük az eseményeket, amikről pontosan jól tudtuk, hogyan és miképp történnek majd.

~19:32~

A film vége után ösztönösen a konyha felé vettem az irányt. Összedobtam 2 szendvicset, majd visszaültem a kanapéra, a fiú mosolyogva vette át a tál ételt, és jóízűen beleharapott. Nyelt egy nagyot, majd mélyen a szemembe nézett.
-Nem nagyon beszéltünk a történtekről a temetés óta, és hát eddig nem is akartam bolygatni a dolgokat, nehogy rosszul érezd magad, de ugye azért jól vagy?-kérdezte aggódóan csillogó szemmel.
-Igen. Még magam is meglepődtem. Nem értem miért, de egyenlőre jól viselem. Eléggé fáj az egész, de talán azért nem gördült könnycsepp az arcomon az  elmúlt napokban, mert talán túlságosan is fáj. Tudod... Ő volt az a személy az életemben, akivel a legközelebb álltunk egymáshoz és aki mindig vigyázott rám, bármi is történt. -mondtam kissé szomorú, lesütött tekintettel.
-Tudom, hogy a nagymamádat senki sem pótolhatja, de akár lehetnék az a bizonyos második legfontosabb személy, aki minden áron vigyáz rád, és a legközelebb áll hozzád.- nézett rám reménykedő arckifejezéssel.
-Az jó lenne.
-Megígérem-szólt a szokásos rekedtes, de meglepően megnyugvást nyújtó, mély hangján. S ezzel ígéretet tett. Megígérte hogy itt lesz nekem jóban, rosszban. Bíztam benne. Talán minden itt kezdődött. Amikor elkezdtem bízni, és hinni benne. Talán itt követtem el a legnagyobb hibát, de akkor, abban a pillanatban ez nem számított.