A Kirekesztett

Prológus

Esős idő volt. Hideg. Sydneyhez képest tél volt. Pedig lehet hogy csak az időjárásnak szimplán rossz kedve van. Mint nekem minden nap. Kapucni nélkül gyalogoltam a suliba. A göndör természetellenesen vörös hajam vizesen verdeste a derekam. Minden épeszű ember esernyőt tart a feje felett. De engem nem érdekel. Ugyanis pár lépésen belül már a suliban voltam, és a többiek a portán ütögették az esernyőt annak reményében hogy kevesebb víz lesz rajta. Én csak kedvtelenül batyogtam fel a lépcsőn az első emeleti termünkbe. A lehet kissé elméretezett bőrdzsekim ledobtam a székre és leültem a székemre. A szélső padsor leghátsó padjában ültem az ablak mellett. Senki nem ül mellettem. Én vagyok a kirekesztett. Nem beszélnek velem, és én se velük. Az osztálytársaimról csak annyit tudok hogy mi a nevük. Ők se tudnak többet rólam. Meg azt hiszik Emó vagyok. Pedig nem. Én rocker vagyok. De ez részletkérdés. Állandóan feketébe járok. Meg az Emók is. És a rockerek is. Innen hiszik hogy Emó vagyok. Na mindegy. Hirtelen valaki leült mellém.

- Szia.

- Szia.-köszöntem oda sem nézve.

- Michael vagyok.

- Echo.

- Arc is tartozik ehhez a névhez?-hallottam a hangján hogy mosolyog. Odafordultam. Két gyönyörű zöld szempárral találatam szembe magam. Mielőtt a kelleténél vörösebb lettem volna mint a hajam, visszafordultam az ablakhoz és folytattam a tevékenységemet. Vagyis bámultam a semmibe.-Mit nézel ennyire?

- Semmit. Csak szeretem nézni a természetet.

- Kifejtenéd?

- Hát, tudod a természet szépsége ragad meg. Ahogy a szél a fák ágait hajlítgatja. Ahogy a faleveleken keresztül átszűrődik a napfény. Ahogy a naplemente megszínezi az égboltot, és a tájat, a házakat, a növényeket. Ahogy a tenger hullámzik. Ahogy az eső esik és lecsorog az ablakon.

- Valóban érdekes.-mosolygott. Ez szarkazmus volt? Vagy tényleg ezt gondolja? Őszintének tűnt. A "beszélgetésünket" a csengő szakította félbe. És az ajtót éppen becsapó tanár.

- Clifford üljön a helyére!-utasította a tanárnő.

- Maradnék ha nem gond.-vigyorgott pimaszul. A tanárnő letolta a szemüvegét.

- Ha nem beszélgetnek megengedem.-hogy mi? Lesápadtam. Eddig egyedül ültem teljes boldogsággal. És ennek vége. Padtársat kaptam.

Óra után siettem a szekrényemhez. Gyoran lepakoltam a cuccomat a laborba és leültem a lelátóra. Néztem az embereket ahogy sietnek. Az idő kegyetlen. Ha kifutottál belőle ennyi. Vége. Felraktam a kör lencséjű napszemüvegem. Amilyen hirtelen jött az eső olyan gyorsan ment is. A nap hét ágra sütött, néhány ember egy padon ülve élvezte a meleget. Megint leültek mellém. Nem lehet hogy ez...

- Miért siettél úgy el?-kérdezte...Michael. Jól sejtettem.

- Nem vagyok hozzászokva a beszélgetéshez.

- Mert?-ráncolta a homlokát.

- Gondolom hallottad már hogy én vagyok a kirekesztett. És eddig nem is szóltak hozzám. És én se hozzájuk. Elvagyok én egyedül is.

- De nem értem. Miért lennél kirekesztett?

- Kérdezd meg tőlük.-biccentettem a plázacicák felé. Az a csoda, ha valamilyük nem mű.

- Úgy érted a Barbiekat?-nevetett.

- Igen. Nem tudom miket terjesztenek rólam. De lehet hogy nem is baj. Nem érintettek jól eddig se, és ezután sem a negatív kritikák. Párat hallottam csak. Szerencsére.

- Hagyd őket,-rázta a fejét.-a műszempilláiktól nem látnak.-mosolygott. Nagyon aranyos amikor mosolyog. Miket beszélek?!

- Lehet kikaparták a szemüket a rózsaszín műkörmükkel.-mosolyodtam el.

- De lehet hogy póthajat nyeltek.

- Vagy a sok rúzs a torkukra akadt.-hülyülten tovább. Szakadtunk a nevetésről. Megint csengettek. Együtt indultunk el órára. Beértünk a terembe és Michael megint helyet foglalt mellettem. A tanárnő idegesen nézett végig rajtunk. Mármint rajtam és a kedves padtársamon.

- Azonnal üjön a helyére!-nézett Michaelre.

- De tanárnő, én ott vagyok. Elültettek.

- Nem hiszek neked. Stella?

- Igaz, tanárnő. Tényleg elültették.

- Rendben. Kezdük is.-csapta össze a tenyerét. Elővettem a könyvem és elkezdtem kiemelni a lényeget.

- Szssz...-sziszegett Michael.

- Mondd.-néztem rá.

- Mit kell csinálni?

- Ezt.-hajoltam át a könyvem felett. Megcsapott a menta és a parfümjének az illata. Amit el tudnék viselni. Echo állj le!

- Köszi!-mosolygott és kezdte ő is a munkát. A tanár szúrós szemmel nézett. Lesütöttem a szemem és gyorsan visszatértem a saját könyvemhez. A tanárnő felolvastatta az anyagot majd nekiláthattunk a munkafüzeti feladatoknak. A padtársam megbökte a lábam. Mind a ketten értetlenül néztünk. Majd rájöttem, hogy nem tudja mit kell csinálni. Megint megmutattam. És megint éreztem az illatát. És a tanárnő majdnem megjegyzést tett. Az óra vége fele diktálni kezdte a házit.

- Mindenkitől vagy egy kétoldalas beszámolót, vagy egy minimum tíz dia terjedelmű bemutatót kérek következő órára.-nincs kegyelem.-És mivel Mr.Cliffordnak és Ms.Japsennek jól megy a közös munka mint órán láttam.-vigyorgott gonoszul.-Ők együtt dolgoznak, de tőlük elvárom, hogy a beadandó másfélszeresét készítsék el.-meg fogok halni. Az eredeti is húzós, nem hogy a másfélszerese! Lekörmöltem a házit és kisiettem a teremből.

- Viszont látásra!-köszöntem. Igyekeztem sietni, ad 1.hogy Michael ne érjen utol, ad 2.hogy megint ki tudjak ülni szünetben. Nem volt szerencsém. Ma Fortuna istennő nem szánt meg.

- Echo! Várj már!-kapta el a csuklóm Michael.-Mikor és hol csináljuk a házit?

- Ööö...Nálam nem jó.-húztam el a számat.-Nálad?

- Nálam jó.-engedett el.

- Ma suli után?

- Megfelel.

- Okés akkor találkozunk a suli előtt, szia!-mentem el. Nem tudom. Mindig menekülök előle. Nem akarom beengedni az életembe. Nem akarom hogy pofára essek. Megint.