Antiszoc

2 évvel ezelőtt.....

-Itt vagyunk, Bella!-nézett hátra apa izgatottan.

Remélem menni fog. Áhh, menni fog.

-Készen állsz?-kérdezte anya.

-Ohh, de még mennyire!-ficánkoltam a hátsó ülésen.

Gyorsan elkezdtem összekapni a cuccaim. Mappa-megvan. Tolltartó-megvan. Iratok megvannak.  Olló, zsepi, stb-csekkolva. Indulás!

Óriási sor várt a kapu előtt, amelynek hamarosan én is része lettem. Észre sem lehetett venni a sok izgatott, mappát szorongató 14 éves közt. A felszerelésünk, a tekintetünk, a viselkedésünk, a gondolataink-mind ugyanolyanok voltak. Akár egy halraj. Fél tizenkettőt ütött az óra, a reménnyel teli, fiatal hobbiművészek egyszerre özönlöttek be az aulába. Kezdődik.

Körbenéztem kissé: az iskola gyönyörű. Teljes mértékben el tudnám magam képzelni itt. Az emberek szimpatikusak, sokat gondolkodtam, vajon hányan tényleg tehetségesek, és hányan vannak, akik csak azt hiszik. És én vajon melyik vagyok? Már majdnem elkezdtem kétségbe vonni, hogy ide való vagyok-e, de valamin megakadt a tekintetem.

Egy sötétbarna hajú, kreol bőrű, kék szemű fiú, látszólag ideges, de az biztos, hogy van karizmája. Na meg karizma is. Bőrdzseki, nagyon fenszi Vans cipő, kék farmer, sima fehér póló. És mégis annyira feltűnő jelenség. Elkezdtem belefeledkezni a srác látványába, természetesen megpróbálva moderálni magam annyira, hogy  ne legyen teljesen egyértelmű, mit gondolok. Nem hiszem, hogy sikerült, de ez mindegy, nem is ennek kell sikerülnie ma. Ahogy nézem, egyre inkább úgy érzem, tudok róla valamit-ami lássuk be, nevetséges, gőzöm sincs, ki ő.

Az elmélkedésem megszakítója a csengő volt, és az eligazítással megbízott 9.-es diák.

-Akkor olvasom a neveket, csoportokba illesztve. Három csoport van:

Az első, akik a 14-es teremben lesznek.

Na, idáig hallottam, ugyanis az ötperces pánikrohamom elkapott, és elkezdtem ismét kétségbe vonni az ittlétem. 

-Ideges vagy?-szólalt meg oldalról egy aranyos lány hang.

Odakaptam a tekintetem. Alacsony, derékig érő szőkésbarna hajú, törékeny alkatú, szép arcú lány nézett rám várakozó, ugyanakkor barátságos arckifejezéssel.

-...Ühm..kissé. Te?

-Őszintén? Nem.... 

Pff, micsoda egy egoista biccs. Aztán folytatta.

-...mármint. Nem akarok beképzeltnek tűnni, vagy ilyesmi. De nem múlik rajta sok, elvégre sok iskolát beírtam, valamelyikbe csak felvesznek.

Megdöbbentem. Hogy lehet valaki ilyen laza? Felvontam a szemöldököm, és 5 másodperc üres előre bámulás után vállat vonva válaszoltam:

-Tudod mit? Francba is, igazad van!

A lány magabiztos mosolyra húzta a száját.

-Tudom. Amúgy a nevem Alexa. A barátaim csak Axának hívnak.

Előre nézett, majd önsajnálóan, mégis viccből azt mondta:

-De igazából nincsenek barátaim, szóval Alexa.

Elnevettük magunkat.

-Egy cipőben járunk-válaszoltam még mindig vigyorogva-, de ha megengeded, már van egy. A nevem Arabella.

-Érdekes név.

Úgy tűnt, mintha kissé elgondolkodna rajta.

-Te hanyasban vagy?-törtem meg a csendet hirtelen.

-13, te?

-Még ha figyeltem volna.-húztam el a számat.

-Lényegtelen, úgyis ki van írva. Vagy....tudsz olvasni?-cukkolt.

-Nem, még tanulom.-vettem fel szarkasztikus énem.

Kicsivel később elindultam megnézni a listát. 13-as. K.

Bementem a terembe. Körbenéztem, természetesen már mindenki lepakolt egy állványhoz, köztük Axa is. Kár, hogy mellette nem volt hely. Reménykedtem, hátha a kreol srác mellett van pont üres állvány, de rájöttem, hogy ez nem egy romantikus film, sok clichével, így hát lepakoltam egy nagyon alacsony fiú mellé, és kényelembe helyeztem magam.

A becsekkolásom simán ment, igazoltam magam, meghallgattuk a felvételi menetét és annak szabályait, és indultak a feladatok. Zenét is hallgathattunk, amiből erősen következik, hogy a fülemben 2 perc múlva ordított Melanie Martinez, Szabó Balázs, a Honeybeast, a Green Day,a Fall Out Boy, a twenty one pilots és hasonló ínyencségek.

4 órával később, a felvételi végén elköszöntünk egymástól Alexával, sok sikert kívántunk a felvételikhez, és 21. század révén Facebook-neveket egyeztettünk.

Összességében nagyon jó nap volt. Jól sikerült a felvételi. Szerintem felvesznek.

Ez volt 2 éve, az első próbálkozásom napján. Hát, végül nem vettek fel. Nem hogy a Petőfibe, de egyik iskolába sem. Egy hetes depresszióm kezdetét vette, teljesen magamba fordultam. Kétségbe voltam esve, kilátástalan volt a jövőm. Pontosabban nem is volt jövőm. Így lettem magántanuló 2 évre, egész addig, ameddig anyám úgy nem döntött, elég volt a feltűnő szenvedésemből, és rá nem vett, pontosabban kényszerített, hogy újra próbáljam.