missing you ✖ yuwin

második rész.

Vettem egy óriási levegőt, majd csendben letettem a telefonomat a konyhapultra. Hirtelen olyan üresnek tűnt ez az egész szoba, az egész lakás. Meg úgy nagyjából minden. Alsó ajkamba harapva próbáltam megakadályozni azt, hogy elkezdjek zokogni az éjszaka közepén. Gyorsan megmostam jéghideg vízzel az arcomat, és visszamentem a szobámba, hogy vissza tudjak aludni. Vagy ha aludni nem is, akkor csak feküdni, és megpróbálni egyben maradni. Csend volt, de zajt akartam. El akartam nyomni az összes érzelmemet, mind a kétségbeesettségemet, a mérhetetlen szomorúsággal együtt, ami elkapott engem az üzenete után. Felálltam, majd odamentem a zenelejátszómhoz, és feltekertem a hangerőt majdnem a maximumra, majd elindítottam a lejátszási listát. Nem érdekelt, hogy milyen zene lesz, csak valami, ami hangos. Egy aprót összerezzent a testem a hirtelen hangra, de nem zavartattam magam. Nyugodtan visszafeküdtem az ágyamba, a mellkasom közepéig felrántottam a takarót, és lehunytam a szemeimet a süketítő zene mellett. 
Szinte biztos vagyok benne, hogy meg fognak ölni holnap a szomszédok, de engem már az sem érdekel. 
Amikor másnap kinyitottam a szemeimet, csend volt. Egy hangos sóhaj szakadt fel belőlem, majd felültem. A telefonomra néztem, ami hét óra negyvenöt percet mutatott. Biztos vagyok benne, hogy el fogok késni. Unottan a szekrényemhez léptem, és kivettem belőle néhány ruhadarabot. Átölzötem, majd a fürdőbe lépve szembenéztem magammal a tükörben. Kivörösödtek a szemeim, és egy kicsit karikás is lett. Nem aludtam valami sokat ezek szerint. Megmostam az arcomat, de nem segített semennyit. Miért is tette volna? Elkezdtem keresni valamilyen alapozó vagy bármi után, ami segíthet egy kicsit rendbeszedni a képemet, de nem találtam semmit. Kicsit mérgesen és idegesen indultam el a cuccaimmal együtt. A metróhoz érve felszálltam az egyikre, miközben az időt néztem. Már az első óra közepén tartanak, de nem érdekel. Álmosan az ajtónak dőltem, majd ismét elkezdtem zenét hallgatni. Lehunytam a szemeimet egy pillanatra, de nem tovább. Nem akartam egy rossz megállónál leszállni. Amint megérkeztem a helyes állomásnál, leléptem a metróról, és az iskolám felé vettem az irányt. Csendben besétáltam az épületbe, egyenesen a tantermem felé. Kopogás nélkül, köszönés nélkül léptem be az atjón, és ültem le a helyemre.
- Esetleg egy elnézést a késésért, vagy valami? - hallottam meg a tanár flegma hangját. Vettem egy nagy levegőt, majd egy angyali mosolyt varázsolva az ajkaimra néztem fel rá.
- Elnézést a késésért tanárnő. - mosolyogtam.
- Miért késtél? - kérdezte meg, de már a tábla felé fordult, hogy írja tovább a szövegét fel.
- Elaludtam. - válaszoltam. 
- A szüleid? - fordult felém, mire az ütő is megállt bennem. Lehajtottam a fejemet, és már nyitottam volna ki az ajkaimat, hogy feleljek, de valaki megelőzött. Akinek szörnyen jól ismertem a hangját. 
- Ez az ő saját dolga. Magának és senkinek semmi köze nincs hozzá. - jelentette ki magabiztosan Winwin. Ráemeltem a tekintetemet, de azonnal el akartam sírni magamat. A tenyerembe támasztottam az államat, és az ablak felé fordulva szorítottam össze a szemeimet, hogy megakadályozzam az első könnyek lepergését, de nem sikerült. Már az sem érdekelt, hogy mások mit szólnak ehhez. 
Winwin pontosan tudja, hogy miért nem élek együtt a szüleimmel. Akkor voltunk együtt nyolc hónapja vele, amikor a szüleim feldobták az ötletet, hogy költözzünk ki Kanadába, mert édesapám ott kapott munkaajánlatot. Egyáltalán nem akartam menni, és ők nem hagytak békén a miértjével a dolognak. Hogy miért nem akarok menni. Egy darabig megpróbáltam kamuzni, hogy mennyire hozzánőtt Korea a szívemhez, és hogy sok barátot szereztem már itt, és nem szeretnék megint költözködni egy másik országba. Viszont ők valahogy átláttak rajtam, és csak azért sem hagytak békén. Végül bevallottam, hogy van egy fiú, akibe szerelmes vagyok, és nem akarom őt itt hagyni. Anyukám mintha csalódott bennem, apám pedig szörnyen mérges lett, még meg is akart venni. Nem azzal volt a bajuk, hogy szerelmes voltam, hanem azzal, hogy egy fiúba. Nem mondhattam nekik, hogy ő mindig mennyire vigyázott rám, sose bántott engem, és állandóan mellettem volt, amikor szükségem volt rá. Még aznap éjjel felhívtam Winwint, hogy hadd aludjak nála egy-két napot, mert gáz van itthon. Egy szó nélkül beleegyezett, és még segített is átvinni néhány cuccomat. Emlékszem rá, ahogyan szorosan magához ölelt, elalvás előtt a derekamat simogatta, és néhány csókot nyomott a nyakamra. A fülembe suttogott, és maga felé fordítva nézett a szemeimbe, és azt mondta, hogy minden rendben lesz. 

Most pedig te vagy az egyetlen, aki miatt padlón vagyok.

Szünetekben a tetőre ültem ki mindig. Elterültem egy padon, és karommal a szemeimet takartam, hogy ne bántsa annyira a napfény. Majdnem elszenderedtem, amikor meghallottam, hogy valaki odalép hozzám.
- Naaa, Yuta. Nem ér ennyit. - hallottam meg legjobb barátom hangját. Ő elvette a kezemet az arcomról, majd lassan felültetett. Felsóhajtottam, majd Jaehyunra néztem.
- Figyelj, ha még tudnám, hogy miért is szakított velem, akkor lehet, hogy még meg is érteném. De így... - ráztam meg a fejemet.
- Szakított? Két napja nem beszéltek. - előszedtem a telefonomat, majd megmutattam neki az utolsó üzenetet, amit tőle kaptam, de még a kijelzőre nézni is rossz volt. Elfordítottam a fejemet, majd bámultam helyette lefelé innen. Ő átkarolta a vállamat, majd egy szoros, tipkus Jaehyun-ölelésbe vont. A vállára hajtottam a fejemet, majd lehunytam a szemeimet. Egy idő után elengedtem, majd megtöröltem a szemeimet.
- Na. A faszkivan már a folytonos sírással. - röhögtem el magamat kínomban, mire az ő arcára is sikerült egy mosolyt csalnom.
- Gyere, már csak egy kémia van. - állt fel, majd húzott fel engem is a karomnál fogva. - Robbantsunk fel valamit. - vigyorodott el, mire egy apró mosollyal az ajkaimon követtem.