Az öröklét ára ✔

21.fejezet

- Hella... - suttogja Bonifác. Lábai hirtelen cserben hagyják és rongybabaként hullik a földre.A hó halkan ropogva omlik be súlya alatt. Gyorsan leguggolok mellé, próbálom elkapni, ne zuhanjon akkorát, de nem vagyok elég ügyes. Olyan hirtelen történt. Abban a pillanatban, amint meglátta Hellát az apja ölében nyájasan kacarászni, mintha mellbevágta volna valaki. A lány, lábait keresztbe téve, semmivel sem törődve karolta át az őszes hajú férfit. Bennem csak ezután tudatosult a látvány. A kör alakú táborban négy ember foglalt helyet a középen pislákoló tűz körül. A lángnyelvektől elég messze, hogy ne érje a meleg, de elég közel, hogy annak fénye bevilágítsa a közeledő napnyugta gyengülő szürkés derengésében, áll egy ketrec. Egy ketrec, benne farkasokkal. Zorád, Kilán és Kitán nyúzottan, egymáshoz tömörülve fekszenek a vasak között. Egy ketrec, mellé kikötözve Konrád. Csak fehér haját láttam, erről ismertem fel.Görnyedten ül a fémhez láncolva, de csak a rács tarja fenn. Valószínűleg nincs magánál. Bonifác remeg a karjaimban.Mint egy szobor, bámul maga elé, mégis olyan ernyedt a teste, mint egy eszméletlené.
- Bonifác, kérlek szedd össze magad!
Nem válaszol. Kilesek a csupasz cserjék nyújtotta menedékből. Hella pontosan olyan, mint amilyennek képzeltem. Nálam magasabb és valamivel idősebb, idomai satnyák, kislányosak. Egyszerűen karcsú, alaktalan, mint a nádszál. Haja sötétbarna, szinte fekete. És nincs a kezében gyerek. Lehet, hogy valami eltakarja előlem, de semmi nyoma kisgyereknek. Visszabukok Bonifáchoz. Remegése alábbhagyott és mintha fájdalom suhanna át az arcán. Kezd visszatérni belé az élet. Szíve újra a megszokott tempóhoz igazodik. Ujjaimmal érzem, hogy izmai mozgásba lendülnek a bőre alatt. Felül és rámnéz.
- Mehetünk? - kérdezi.Arcát kemény vonásokba rendezte, hangja rezzenéstelen. Hirtelen fojtja magába az érzéseit. Ez nem jó.Ha nem most, akkor később fog robbanni.
- Ha te jól vagy, mehetünk. - semmi értelme megakadályozni.
- Menjünk.
Némán, határozottan halad előre.Egy idő után pár lépésnyire lemaradok tőle, nem tudom tartani az iramot.
- Lassíts le kérlek!
Bonifác megtorpan, vállai leereszkednek. Megvárja míg utolérem, aztán mellettem halad tovább. Körbe megyünk a tábor körül, körüs-körül.Így előbb észrevesznek és el tudnak fogni. Ez a terv része. Biztosak vagyunk benne, hogy már észrevettek minket. Előkészítjük a látványosabb fegyvereink.Kardok az oldalon, az íjakat kézbe vesszük, egy-két tőrt az övünkre csatolunk, hogy azokat vegyék el.A hajamról egy kevés hóval ledörzsöltem a maradék festéket, hogy jól lássák ki vagyok valójában. Úgy teszünk, mintha támadnánk. Lassab lépkedve haladunk a tábor felé és megfelelő helyet keresünk az íjak bevetésére. Néha szándékosan megroppantunk egy ágat, hogy biztosan megtaláljanak. Letelepszünk egy vastagabb fa tövébe és várunk. Nem sokkal később lépteket hallok magunk mögül, és pillanatokkal később egy erőszakos férfi kéz mellkasnál átfog, egy másik pedig a számat tapasztja be. Magához ránt a férfi, a lábam alig éri a földet. Mellőlem elfojtott üvöltések dongása hallatszik. Próbálok arra fordulni, de a fogvatartóm túl erős. A lábaim még szabadok, úgy kapálózom velük, ahogy csak tudok, de nem használ. Egyre közelebb vonszolnak minket a táborhoz, közelebb a rácshoz, a tűzhöz, a farkasokhoz, Konrádhoz és Bonifác apjához. Mielőtt átlépjük a tábor képzeletbeli határát, valami hangosan, ropogva eltörik. A látómezőm szélén egy félbehasított íj landol a megtaposott hóban. A szétroncsolódott darabokat csak az íj idege tartja össze. Mint a fegyver roncsai, úgy hullunk mi is egymás mellett a földre, majdnem arccal bele a tűzbe. Nem merek felnézni a sáros hóból. Térdre tápászkodunk egymásba kapaszkodva. Valami nem stimmel Bonifáccal. Olyan ritkán vesz levegőt, hogy minden szippantásnál úgy kapkod levegőért. Megmarkolom a csuklóját és nem eresztem. Mögém lép a férfi, aki ideáig magával hurcolt és végigtapogat. A nyakamnál kezdi és egy részletet sem hagy ki, de ostobán a kesztyűhöz hozzá sem nyúl. Mikor mocskos kezei olyan helyre érnek, ahol más keze sosem járt, sírni szeretnék. Bömbölni sértetten, megalázva, de nem teszem. Csak tűröm a rothadt szagú markának erőszakos, féktelen mohóságát. Bonifác csuklóját tovább szorítom. Idegesség, szégyen cikázik bennem felváltva. Ujjbegyeimet már alig érzem, az alkarom zsibong a kifejtett erőtől. Mikor a férfi már elvette a kezeit,azok savként hagytak nyomot maguk után. Jobb alkaromon szerencsére nem vette észre az elrejtett tőrt, de Bonifáctól mindent elvettek. A tőrök, vadászkések, kardok teljesen meztelenül hevernek előttünk nem messze, mégsem nyúl egyikőnk sem bármelyikért is. A lázadás felesleges már. Csak várunk, ennyit tehetünk. Egy pár szépen megmunkált bőrcsizma tart felénk. Megáll tőlünk egy méternyire, szorosan mögötte Hella vékony lába tűnik fel. Mellettem, Bonifác tartása mindent elmond. Vállai előreestek, feje lebukott, gerince fájdalmas pózban hajlik a történtek súlya alatt. Ugyanazt érzi, amit én, csak sokkal több fájdalommal.
- Ostoba.
A hang reszelős, mély, mégis tiszteletet parancsoló. Egyetlen szó kiejtésével letaglóz, mégha az a szó nem is nekem szólt. Bonifác apja átbillenti a súlyát a fia felé és újra megszólal.
- Őszinte leszek. Többre számítottam, de te ideállítottál egy kölyökkel. Hány éves lehet? Tizenhat, tizenhét?
- Tizenhét éves vagyok és nem vagyok kölyök. - köpöm felé a szavakat.
- Na, legalább egy harcias kis amazont szedtél össze. Igazság szerint gyorsan elfelejtetted Hellát.
Érzem, ahogy Bonifác izmai megfeszülnek a kezén. Engedek a szorításomon, próbálom megnyugtatni valamelyest.
- Lídia merre van? - szólal meg végül a dühtől remegve. Hella lép előre, közben lágyan végigsimít Bonifác apjának vállán. Hangja egészen magas, nincs nyoma emberségnek.
- Tudod, Bonifác, kezdtem megunni. Kezdtem unni, hogy játszam a kedves, takaros háziasszony, gondoskodó feleség szerepét.
- Azt kérdeztem, hol van Lídia? - felemeli a fejét, egyenesen Hella arcára mered. Szinte ordítva kommunikál. Bonifác apja egyetlen lépéssel mellette terem és teljes erőből pofonvágja. A csattanás hangjától összerezzenek, de tartom magam és Bonifácot is most már. Kissé felhúzza a kezét, hogy a tenyereink érjenek össze, aztán újra leengedi, mikor már a kézfejére kulcsolódnak az ujjaim. Mintha el akarna dőlni, néha-néha jobban húzza a kezem, de nem látok rajta semmit. Arca kivörösödött apjának tenyere nyomán.
- Az előbbi kérdésedre válaszolva fiam...Lídia jó helyen van. Dada vigyáz rá otthon.
Az idős férfi arca szenvtelen és komor, hasonlít Bonifácra, de csak ha jól megnézzük.Haja enyhén vöröses színben játszik, arcát simára borotválta, szemei köré az idő ráncokat vájt. Sárga szemei leginkább  a tavaszi virágok tündöklő virágporját idézik. Olyan érdektelenül tekint Bonifácra, mintha száz meg száz fontosabb dolog cikázna a fejében szakadatlanul. Ismerem ezt a nézést. A sok meg nem szűnő emlékezés jelzést hagy maga után.A ráncok és szeplők alatt nem olyan idős szív dobog és elme dolgozik, mint amennyinek első látásra mondanánk.
- Mikor született? - teszem fel a kérdést.
A férfi, Hella és Bonifác is felém fordul.
- Nahát, mégsem olyan buta, mint  amilyennek látszik. - játsza magát Hella.Bonifác tekintete zavaros. Ő nem látja.
- Mikor születtem? - hangzik el Bonifác apjának a szájából a költői kérdés. - Sok-sok évvel ezelőtt, sokmillió lépésre innen. Még egyetlen ember sem jött rá, neked pillanatok kellettek csak.
Bonifác értetlenül néz rám.
- A szemének színe...sárga, mint a virágpor, de mégsem ebből jöttem rá. Ha sok évig él valaki egyedül az évek és a magány nyomot hagy az arcán. És maga sokáig élhetett egyedül. Nagyon-nagyon sokáig. - direkt kihangsúlyoztam a sokáigot, hogy Bonifác is értse. Egyetlen elfojtott levegővételből hallom. Megértette.
- Okos lány vagy. És te hány éves vagy valójában? - kérdezi a férfi.
- Nem mondott magáról semmit, majd ha tudok eleget magáról, tudni fog rólam eleget maga is.
- Hát jó. - mosolyodik el, de nincs semmi boldogság benne. - Először is Jakab vagyok. Messze születtem innen, az teljesen mindegy, hogy hol. Majdnem ezer éves vagyok, de már öregszem.
- Nem öregedhet.Akkor hazudik. Vagy nem öregszik vagy nem natamina.
- Honnan jöttél, mond? - kérdezi gúnyosan. - Ha a nataminák nem öregszenek, miért nem népesítik be a földet? A válasz egyszerű: mert már nem nataminák. Sokan születnek a természetben, otthagyott csecsemők, árvák. Senki sem tudja honnan jönnek. Még ők maguk sem és nem is tudják meg soha. Nem élnek rendkívül sokáig, mert mikor megházasodnak és gyerekük születik az örökélet képességét elvesztik. Átadják az újszülöttnek. És az újszülött pár nap után eltűnik. Eltűnik, mert a természet elveszi tőlük, hogy máshol felbukkanhasson. Tökéletes módszer, hogy elkerüljük a vérfertőzést. Okos húzás volt a természettől, de nem gondolta, hogy a natamináknak érzelmeik vannak. Elkezdik keresni a gyermekeiket vagy bánatukban végeznek magukkal.
- És akkor Bonifác? Ő sem a maga fia?
- De igen, de az anyja ember. Fogalmam sincs meddig fog élni vagy hogy egyáltalán natamina e, de az én gyerekem a kislánnyal együtt.
- Kislány? Milyen kislány? - kérdem, de a válasz ott a fejemben.
- Lídia. - hallatszik. A hang gazdája Bonifác. A tűz fényében az arcánal vonalai erősebbek, mint bármikor. Állkapcsa feszes, dühről árulkodnak a szemei, mégis apró, sós könnycseppek gördülnek le az arcán.
-  Egyet nem értek. - szólal meg újra. - Mire volt jó ez a színjáték?
- Úgy terveztem, hogy Hella neked szül gyereket. Tudni akartam öröklődik e natamina vér emberben, de Hella olyan gyönyörű és kézségesen átadta magát nekem. Nem tudtam ellenállni.
Jakab hátralép Hellához, állkapcsánál fogva magához húzza és csókolni kezdi. Vadul, gusztustalanul. Mikor végeznek visszafordul felénk.
- De eljön a te időd fiam. Hoztál nekem egy natamina lányt. Ez még jobb lesz, mintha ember lenne. - és anélkül, hogy elfordulna tőlünk, odaszól a másik két férfinek. - Kötözzétek meg és vigyétek az eszméletlen fiú mellé őket.