Hiányzol. |✔

július 19.

végig a szobámban járkáltam, szüntelenül, irányokat szabályszerűen váltogatva. kisujjam körmét rágcsáltam, közben pedig azon törtem fejemet immáron éjfél után is, hogy mihez kezdjek. meglepett, hogy ennyire nem voltam álmos, de mit tehet ilyenkor az ember lánya, ha kétségbeesett és mindjárt elbőgi magát? csoda, hogy egész hosszú ideig kibírtam sírás nélkül. bár úgy látszik, az életem ezen részéhez szorosan ragaszkodik a mindenféle helyzetből adódó bőgés.

sarahnak nem mondtam semmit, és hiába nem firtatta tovább a dolgot, arcomon látható volt a keserűség. ethannel azóta nem beszéltem, üzeneteire sem válaszoltam. ideges voltam, mert megígértük egymásnak, hogy erről soha senkinek nem fogunk beszélni, hiába is fájdalmas eltitkolnunk samira elől, ha grayson elől többé már nem lehet.

ó te jó ég, samira! szegény lány olyan csodálatos, a szíve teli szeretettel és törődéssel, nem szeretném, ha ez megváltozna. szobám halovány fényében huppantam le a széttúrt ágyamban, arcomat tenyerembe hajtva. pizsamában voltam, nyolc óta próbálok elaludni, de még mindig olyan éber és elkeseredett vagyok, hogy kétszer fordultam meg a fürdőben, mert a hányás kerülgetett.

az ablak felé lestem. szobája az enyém mellett volt, függönyeinket sosem húztuk el. ha éjszaka nem tudtunk aludni, a két ház között nyúló fán átmásztunk a másikhoz, hogy kellemes társaságot nyújtsunk egymásnak. sosem felejtem el azt, mikor ő jött át hozzám, felébresztve engem édes álmomból úgy, hogy bezúgott az ablakomon. próbáltam nem felröhögni, mert volt vagy hajnali három, és a szüleim tőlem nem messze aludtak békésen.

- miért van az ablakod alatt a radiátorod? – pufogott ahogy könyökölt fel a földről.

- kérdezd az építészeket. – vontam vállat visszafojtott mosollyal. grayson látva arcomat elterült inkább a földön és kezét nyújtotta.

- wow, huszonegyedik századi csillagnézés? – megragadtam kezét és lehúzott maga mellé. fejem vállára zuhant, lábaim azonnal összegabalyodtak az övével.

- nem. – rázta fejét. – ez a mi csillagnézési módszerünk, ha odakint tombol a szél. – bólogatott.

- ó tényleg, egész hideg a karod. – érintettem meg kézfejét. – ne hozzak takarót?

- ne. ha veled vagyok, úgyis meleg lesz. – kacsintott, én pedig felnevettem, mert belecsípett derekamba.

- ha-hagyd abba, az ősök mellettünk alszanak, idióta! – hemperegtem a földön, mint egy partra vetett hal.

az emlékre visszagondolva egy őrült vigyor telepedett arcomra, szomorúságom ellenére is. újra az ő irányába kaptam a fejem, de döbbenten tapasztaltam, hogy ég szobájának villanya. meggondolatlanul léptem az ablak irányába, próbáltam megtalálni őt, de a fa ágaitól és a félig elhúzott függönynek köszönhetően ez nem jött össze.

az asztalon volt a telefonom. eszembe jutott, hogy mennyire le voltam törve, mikor elküldtem neki az első üzenetet. neve fölött és az „üzenet írása" keretnél sokáig elidőzött a tekintetem. nem tudtam, hogy válaszolni fog-e, vagy csak simán megnézi és ignorál. fenn állt mindkét lehetőség, fifty-fiftyben, de mégis rányomtam a küldés gombra. idegesen pillantgattam át hozzá, hátha meglátom.

florence: ébren vagy?

grayson: ég a villanyom már vagy tíz perce, csak nincs hasmenésem, hogy eddig legyek kint a wc-n.

válasza megnevettetett, imádtam a szarkasztikus énjét.

florence: átmehetek?

read at 0.31am

grayson: az ablakom tárva nyitva.

szobám villanyát lekapcsoltam, és ahogy belekapaszkodtam a vaskos faágba, behúztam ablakomat is. óvatosan másztam át graysonhöz, aki akkor már nézte, hogyan verekedem át magam a faágak között.

- mindig ilyen nehéz volt átmászni ide? – nyögtem, miközben kinyúltam gray ablakpárkányához, de ő elkapta kezem, ezzel némi borzongás hullámot elindítva gerincem vonalán, majd derekam után nyúlva behúzott szobájába.

- elhagyott a rutinod. – mondta és mélyen szemeimbe nézett, el nem engedve derekamat. barna szemei kivilágosodtak, de mint a lélegzetvétel, úgy változott vissza rögtön barnává.

- szia. – tátogtam egy gyenge mosollyal arcomon.

- szia. – csókolj már meg, te farok!

- beszélnünk kell. – toltam el magamtól óvatosan, hogy ha már a három lépés távolság nem, de az egy legyen meg köztünk, hogy kényelmesen végig tudjuk mérni egymást.

azóta nem láttam őt, hogy diagnosztizálva lett depressziójával és szorongásával. akkor sokkal rosszabbul festett – arca nyugtalan volt annak ellenére, hogy aludt, sápadt bőre és lelankadt haja élettelennek tűntek. most mintha több lenne benne az erő, de még így is aggódom, hogy bármikor elhagy ereje és összeesik. betegesen féltem, betegesen szeretem.

- mindjárt gondoltam, hogy nem csillagokat akarsz nézni. – nevetett fejet rázva.

- nem most van itt annak az ideje.

- gyönyörű vagy – nézett rám hirtelen és gyorsan megszüntette azt az egy lépés távolságot, amit én tartottam. – mindig is kiakartam mondani. minden egyes nap meg akartalak dicsérni, minden nap meg akartalak érinteni, de ez lehetetlen volt. mondd, komolyan szeretsz? – érintette meg arcomat, pontosan ugyan úgy, mint azon az éjszakán. lehunytam szemeimet.

- ha nem menekülsz el az érzéseink elől, már azon az éjszakán veled lehettem volna. – suttogtam lehajtott fejjel.

- florence.. – sóhajtott fáradtan és mérgesen.

- nem, épp erről kellene beszélnünk! – ellöktem magamtól kezét és újra hátrább taszítottam. nem most volt itt az ideje, hogy levegyen a lábamról, mint azokban az undorító filmekben, hogy szex után veszekednek és megszakítják a kapcsolatukat.

- tudod mennyire odáig voltam érted mindig is? csak én is emberből vagyok, és én is későn vettem észre a dolgokat. míg a többiek már titokban ship neveket készítettek nekünk, addig mi csak szívtuk egymás vérét azzal, hogy ugyanannyira szeretjük és akarjuk egymást. mondd, miért mentél el? kihez mentél el? itt hagytál egy rakás emlékkel, tisztázatlan érzésekkel az elején, amik az én részemről tisztázódtak, de nem vagyok biztos benne, hogy a tiédről is. – túrtam bele hajamba elfordulva tőle.

- nem te voltál az oka, hogy elmentem.

- tényleg? – néztem rá meglepődve. – akkor mégis miért én voltam mindennek az oka? miért miattam feküdtél le laurie-val, miért miattam jártál haza hozzá, hogy kiöntsd neki a lelkedet rólam? miért velem voltál, mikor elmentél? – kérdeztem heves gesztikulálásokkal. grayson nem válaszolt. állkapcsa folyton mozgott, bicepszei is megrándultak.

- elbasztam dolgokat, oké? – dörzsölte meg szemét. – csak féltem, hogy mi van ha –

- mi van ha.. – elmosolyodtam. – az életünk csakis ebből állt. mi van ha..? nem lehetne, hogy ezt végleg befejezzük? elegem van, hogy minden döntésünket megakadályozza a bizonytalanság! – hadartam el, és pólóm szegélyéhez nyúltam. grayson követte a mozdulatot. árgus tekintettel nézte végig, ahogy leveszem pizsamapólómat és szeme elé tárul meztelen felsőtestem.

- ha valaha is számítottam neked valamit, ha te is úgy vágysz rám, mint ahogy én rád, akkor folytasd. – tekintetem eszelős volt, graysoné pedig kérdő, de mégis vágyakozó, és sötétebb, mint valaha.