The Girl Who Can't Forget - Teen Wolf Fanfiction (átírás alatt)

12. Egy régi emlék

A Nick halála utáni napokon zuhog az eső. Sötét van, meg hideg, ami pont jó, mert legalább nem kell a derűs időt néznem, miközben egyre jobban esem szét, és már nem is akarom megállítani. Csak hagyom, hogy zuhanjak, és már nem is érdekel, hogy mi lesz. Kanima vagyok, vagy ember... teljesen mindegy. Nekem már nem számít, ahogy a bosszúm vagy a fájdalmam sem.

... Elcsesztem mindent.

Csak ülök a szobámban, és nem tudok mit tenni. Még gondolkozni sem. Annyira nem érdekel semmi, hogy még az iskolát is kihagytam mostanában, szerintem a héten be sem megyek. Minek, ha úgyis csak a tanév végéig maradok utána pedig innen is kidobnak, ahogy anyám is otthonról.

Nem hittem volna, hogy fájhat bármit is ennyire. Mert már nincs itt Nick, aki segítene, és felvidítana, és akivel annyit veszekedhetnék, amennyit akarnék, mert nem bántódna meg, és megértene. Azt hiszem, az elmúlt években ő volt az egyetlen, aki valóban szeretett és elfogadott.

De ő már nincs itt, és soha többé nem lesz itt, mert hibáztam. Újra és nem először, de eddig a hibáim csak az én életemre voltak hatással. Most pedig... most vége. A második lehetőséget is el lehet cseszni.

Még csak azt sem tudom, hogy mit akart mondani Nick, amikor elküldtem, mert azzal voltam elfoglalva, hogy mennyire meg vagyok sértődve Stilesra. Ő nem erőltette, aminek akkor örültem, de most azt kívánom, bárcsak akkor jobban próbálkozott és bezárt volna addig a suliszekrényembe, amíg nem vagyok hajlandó meghallgatni. Lehet, hogy akkor ez meg sem történik, vagy ha igen, akkor is előrébb lennék.

Már vagy ezerszer hívtam Isaacet, de egyszer sem vette fel. Tudom, hogy talán előbb kellett volna megtennem ezt. Mikor a vadász megtámadott, vagy már előbb, amikor észrevettem, hogy nincs minden rendben velem. Viszont sebeztehetetlennek éreztem magam, és képesnek arra, hogy mindent egyedül oldjak meg. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. A büszkeségem miatt nem voltam hajlandó beismerni, hogy egyedül semmire sem megyek, és hagytam elmenni azt a személyt, aki mindig is segített nekem.

Egy idióta vagyok.

Még abban sem vagyok biztos teljesen, hogy maradhatok-e még itt, akár csak a tanév végéig, ezek után. Suzy néni és Ed bácsi azóta nem beszélt velem. Még csak rám sem néztek. Nem tudják, hogy pontosan miben is vagyok bűnös, de szerintem érzik, hogy valamiben biztos.

Amíg ők aznap este elkeseredve zokogtak egész este a hálószobájukban, én érzéketlenül ücsörögtem a nappaliban, és képtelen voltam sírni. Annyira fájt, hogy nem éreztem semmit, csak gyűlöletet azok ellen, akik ezt tették vele. Nyilvánvalóan nem a vadászok voltak azok. Aki megölte Nicket, természetfeletti volt.

Ha mást nem is tehetek, ki kell derítenem, hogy ki volt az, gondoltam akkor, mert olyan dühös voltam, hogy még azt a tehetetlenséget sem éreztem, amit egészen addig. Mielőtt még visszaküldenek San Franciscóba, el kell intéznem mindent.

Felkelek az ágyról, aztán törlöm Isaac számát a telefonomból. Ideje helyben megoldani a problémákat.

Normálisan felöltözöm, mert azért egy Hello Kitty-s pizsiben nem akarok nekiállni a keresésnek.

Lassan átsétálok a folyosó másik felére, nagyívben elkerülve a nagynénémék szobáját. Ha most látnám őket, az csak még inkább lelkiismeretfurdalást okozna. Azt tervezem, hogy addig kerülöm őket, amíg csak képes vagyok rá, nehogy még azelőtt hazaküldjenek, mielőtt sikerül elkapnom Nick gyilkosát.