FIRST LOVE FIRST LIE /YoonMin/ ✖BEFEJEZETT✖

11. rész: FIRST FUNERAL

*Yoongi pov*

A sürgősségi várótermében ülök már órák óta, de még mindig semmi hír. Sokkhatás alatt voltam, így csak annyira emlékszem, hogy sikerült kihúznom Jimint. Akkor még volt pulzusa, de egyre jobban esett. Valószínűleg sok vizet is nyelt, így lélegezni sem lélegzett úgy, ahogy kéne, annak ellenére, hogy egy keveset kiköhögött. Próbáltam a part szélén elsősegélyt nyújtani, de a mellkasa megállíthatatlanul vérzett. Eszméletlen volt. Pár perccel később megérkeztek a mentők és mentünk velük. Az óta itt vagyok és a gondolataimmal foglalkozok. Csak szerelmemen járkál folyton folyvást az agyam. A műtőből megérkezett az orvos, így rögtön felkeltem a váróterem székéből, majd odasiettem hozzá.

- Doktor úr... - Mondom könnyes szemekkel. - U-ugye minden rendben van. Kérem - fogtam meg vállait -, mondja, hogy sikerült a... - Be sem tudtam fejezni, de lehajtott fejjel bólogatott nemet.

- Sajnálom. A műtét sikertelen. Minden tőlünk telhetőt megtettünk, de nagyon súlyos sérülést szenvedett. A mellkasában találtunk egy lőszert, ami a szívet súrolta. A tüdejébe sok víz került. Próbáltuk az intenzív vérzést elállítani, de ez volt a probléma legkiváltóbb oka. Még egyszer sajnálom. - Szavait hallva egyre jobban estek a földre könnyeim. Kezeim vállairól lecsúsztak, mintha csak rongybabaként funkcionálnának. Szépen lassan térdeimre zuhantam a sokkolt állapottól. Az orvos egy idő után leguggolt hozzám. - Esetleg megölelhetem? - Kedveskedett, én pedig elfogadtam. Igaz nem tud ezzel segíteni, de tisztelem a gesztusát.

* 3. személy szemszöge *

- 3 nappal később -

Napok teltek el. Ezek a napok Yoongi életét megkeserítették és elporlasztották. Elsüllyesztették olyan mélyre, ahol még sosem volt. A tudata tette ezt vele. Napokat feküdt otthon, s egy idő után már sírni sem volt ereje. Még arra sem voltak képesek lábai megmozdulni, hogy valami élelmet tudjon bevinni megnyúzott testébe. Teljesen magába fordult. A több száz SMS és telefonhívás figyelmen kívül volt. Hiába a leírott aggódó szavak, hiába az el nem mondott mondatok, mind olyanok voltak, mintha nem is léteznének, vagy csak eltűntek volna a semmibe. Pontosan mint a létre nem hozott emlékek. Amiket már együtt nem tehettek meg szerelmesekként. Amiket már sosem véshetnek eszükbe. A dolgok és tettek, amik csak őket érintettek volna. Sosem tudják már érezni a mámort, miket több ezerszer megtapasztaltak. A sok szerető szó, miket egymáshoz intéztek többé nem hallhatóak. Mind elveszett. Eltűnt a távolba, a sötétségbe.

A fekete hajú fiatalnak ezen a napon érintkeznie kellett a kinti környezettel. Elérkezett a temetés napja, mit a legkevésbé sem várt, mert tudta, nem lesz könnyű elengedni mindazt, amit ezidáig megélt. Nem akarta elfogadni a tényt, hogy szerelme soha többet nem fog felkelni mellette. Nem fog reggelit készíteni minden áldott nap. Nem fogják csókolni, sem ölelni egymást. Nem fognak harcolni egymással a féltékenységtől, és nem is fognak tudni ezek hatására kibékülni. Mert nem tud többé egyik sem megvalósulni.

Csak kínszenvedések árán tudott kikelni a meleg franciaágyból, eztán nagy nehezen elcsoszogott a fürdőszobába. Amint meglátta saját tükörképét, nem igen csodálkozott el. Tudta, ha meglátja magát,ugyan azt fogja látni: A kócos hajú, kisírt szemű, falfehér és sovány fiatalt. Valahogy rendbe kellett szednie magát, így hideg vízzel próbálta lemosni a koszt magáról. Ezzel együtt azt is akarta, hogy gondjai a lefolyóba tűnjenek, de ez lehetetlennek bizonyult. Nagyjából teljesen elkészült fél óra alatt. Fekete öltönyét nem igen akarta magára ölteni, de kénytelen volt. Enni nem evett, hiába kezdett jelezni gyomra. A szakadó eső végett esernyőjét magához vette, majd útnak indult. Amint a helyszínre ért, már ott várták az ismerősök és családtagok, hogy részvétüket nyilvánítsák és együttérzésüket elmondják. Legszívesebben elbújt volna oda, ahol senki sem látja, ahol nem mondják ezeket a szörnyű szavakat. De el kellett viselnie. A legrosszabb az volt számára, mikor búcsúznia kellett. Mikor utoljára láthatta párja arcát, mielőtt elzárnák a kinti élettől. Mielőtt eltemetik. Kegyetlen látvány volt a kifehéredett bőrű fiatal, kinek arca ezelőtt pirospozsgás volt. A mosoly, mely minden nap ott bujkált száján, mára már elveszett. Világos rózsaszín tincsei lehunyt szemébe lógtak, miket legszívesebben elkotort volna. Miután a föld elnyelte a koporsót - és vele együtt Jimint -, Yoongi nem bírta tovább, így elment. Tudta, hogy tiszteletlenség, de nem érezte jól magát. Szívét csaknem egy mázsás kőnek érezte, annyira fájt neki. Miután Yoongi kiért a temetőből, Hoseok utánaszaladt.

- Yoongi. - Kiáltotta neki, de Suga éppen a kocsijába szállt be.

- Hagyd. - Mondta Jin egyszerűen, megfogva társa vállát. - Gyere, menjünk. - Mondta, majd visszaindult a többiekhez. Hope még figyelte, ahogyan Yoongi elhajt, azután nagy szomorúan követte Seokjint.

Nem sokkal ezelőtt még eső borított mindent. Mostanra már csak a föld próbálja felszívni magába a feleslegesnek vélt vizet. A Nap süt, a felhők eltűnni készülnek. A madarak előbújtak, s vígan dalolásznak. Yoongi csak jobb életet akart magának, ki közel engedett magához egy embert, de el kellett engednie őt... Örökre. Jelen pillanatban csak ül egy padon és hallgatja a számára már szinte idegesítően csipogó jószágokat. Ábrándozik azon, hogy bárcsak ő is így élhetne: Mint egy madár, ki szárnyalhat a végtelenségig. Ki felszabadultan és szabadon él. De ezennel minden eddigi létező boldogsága elillant. Ahogyan a környezet próbál megtisztulni, úgy lesz a huszonéves fiúból még nagyobb idegroncs. Folyton eszébe jutnak a régi emlékek. Mikor éjjel kiültek a hintaágyba, és onnan kémlelték a csillaghullást. Vagy mikor életükben először csináltak közös dalt. Jimin angyali hangja és Yoongi tökéletes zongoratudása a világ egyik legcsodásabb dolga volt. Amint Sugának ez elméjébe jutott, hazament az immáron üres házba, ahol többé már senki sem várta. Nehezére esett elmenni saját zenei szobájába, mert párjának édes hangja jár tőle fejében. Pontosabban bármit csinál, mindig a másik jut eszébe. Leült zongorája elé, s ugyan azt a melódiát játszotta el újra és újra, mígnem könnyei ömleni kezdtek. Jimin éneke csapta meg fülét, mi csak elméje szüleményeként jött létre. Egy pillanatra tényleg azt hitte, ez ő. De tévedett. Hirtelen felindulásból előkereste az öngyújtóját, mit cigije meggyújtására szokott használni. Most viszont teljesen más célja volt vele. Nem akart tovább egyedül lenni. El akarta tüntetni minden fájdalmát. Nem akart szerelme nélkül lenni, sem egy újabb napot átélni így. Gondolataival játszadozott, míg a gyújtót kattogtatta. Fogta magát és elment a garázsba. Szerencséjére egy kanna benzint szerzett, s azt vitte vissza magával. Szimplán csak a földre és a zongorára öntötte a folyadékot. Ismét kezébe vette a gyújtóeszközt, majd egy kis hezitálás után eldobta azt, ezzel azt elérve, hogy minden felgyulladt. Utolsó gondolatai ezek voltak: ,, Elvesztem, mivel elvesztettem Őt. Hogy lehet, hogy az élet ilyen kegyetlen? Miért nem voltam ott? Ha tudtam volna, ha segítettem volna még mindig együtt lennénk... "

Minden érzése és fájdalma elillant egy másodperc tört része alatt, mivel nem sokkal később már a tűz martalékává vált.

Sziasztok ^^ Ez volna az utolsó előtti rész :) Sajnálom, ha mindenkinek fájdalmat okoztam ezért a végkifejlettért, de így hozta a sors :) Remélem tetszett nektek ^^ Írjátok meg, ti mit változtattatok volna a sztorin, mit hoztatok volna ki ebből :) Próbálok sietni a következő, egyben utolsó résszel ^^ Köszönöm a figyelmet ♥ Bye ♥♥