NEFELEJCSEK • befejezett • átírás alatt •

negyedik

Mióta megismertem Álmost, mintha kicseréltek volna. A kedvem klasszisokkal jobb lett, néha azon kaptam magam, hogy ok nélkül mosolygok magam elé. Ez a családomnak is feltűnt. Otthon próbáltam ott segíteni, ahol tudtam. A szüleim kezdetben gyanakodtak, biztos azt hitték, hogy valamit kérni akarok tőlük, azért viselkedek ennyire jól. Először kérdezgettek, de miután hiába próbálták meg kiszedni belőlem a pálfordulásom okát, nem hozták fel többet a kérdést.

Az időm nagy részét Álmossal töltöttem. Hamar rájöttünk, hogy a folytonos hajnali találkáink nem vezetnek jóra. Túl nagy volt a lebukás veszélye és mind a ketten fáradtak voltunk a rendszeres alváshiány miatt, úgyhogy kicsit ritkítottunk a gyakoriságukon.
Helyettük rengeteget sétáltunk a belvárosban. Nézegettük a kirakatokat, figyeltük a karácsony közeledtével egyre növekvő nyüzsgést. Az emberek őrültek módjára rohangáltak boltról-boltra, hogy beszerezzék az ajándékokat.

Sajnos, ahogy lenni szokott, még a legboldogabb pillanataimat is beárnyékolta egy felhő. Néhanapján megfordult a fejemben a gondolat, hogy vajon meddig tart ez a vidám időszak?
Olyannak tűnt a szememben, mint a nyári vihar előtti fülledt hőség.
Esténként, az ágyamban fekve gyakran kutattam szorongva a lelkem horizontján a közeledő fekete felhőket. Tudtam, hogy úton vannak és előbb-utóbb ideérnek. A szívem és a lelkem szárnyalt, de tisztában voltam azzal, hogy ilyen magasságból nagyot lehet zuhanni, és a becsapódás is fájdalmasabb.

Féltem.

Ismét féltem magamtól.

_________________

Egész álló nap nem stimmelt velem valami. Fel-alá járkáltam a házban, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. Szerencsére a szüleim nem voltak otthon, mert elutaztak, úgyhogy nem kellett egész nap a szobámban szenvednem. Egyre ott kavargott bennem egy érzés, amit nem tudtam megmagyarázni. Szinte fizikailag éreztem a belsőmben.
A baj az esti rutinom befejeztével, az ágyamban fekve ütött be. Hiába voltam betakarózva, mégis fáztam. Legfőképpen a hátam. Időnként az egész testem megrázkódott. Álmatlanul forgolódtam, csak dobáltam magam. Próbáltam elcsendesíteni a gondolataimat. Hosszas kínlódás után végre sikerült elszunyókálnom.
Egy kocsi riasztójának a visítására ébredtem fel. Az éjjeliszekrényemen világító órára pillantottam. Alig aludtam fél órát. Visszafeküdtem. A párnám nedves volt az arcomnál.

Sírtam? - nyúltam tétován a szememhez. Könnyes volt körülötte a bőröm.

A telefonomért nyúltam és hirtelen felindulásból írtam Álmosnak. Gyorsan elküldtem az üzenetet, mielőtt meggondolhattam volna magam.

Én: Szia. Át tudsz jönni aludni?

A hátamon fekve vártam a válaszra, de az nem jött.

Biztos alszik.

Egyre csak telt az idő, én meg meredten bámultam a plafont.
Valami koppant az ablakom üvegén. Elmosolyodtam.
Gyorsan kikeltem az ágyból és az ablakhoz mentem. Kinyitottam és láttam, hogy Álmos áll az előkertben. Már nyitotta a száját, de én megráztam a fejem és a bejárati ajtó felé böktem. A fiú bólintott egyet annak jeléül, hogy megértette. Bezártam az ablakot és a földszintre siettem.

-A szüleid? - kérdezte Álmos, mikor kinyitottam az ajtót.

-Nincsenek itthon. - feleltem, miközben ellépett mellettem. Kicsit vacakoltam a zárral.