Black Death

1. A Remény Városa

Mikor még csak hét éves voltam a nagymamám elmesélte, hogy mi volt a Black Death vírus kitörését követő ötven évben. A társadalom, ami addig viszonylag békében élt, egyik napról a másikra megsemmisült. Az emberek menekültek a lények elől, s hogy túl élhessék a már megpróbáltatásokra váró éveket, loptak, öltek és a nőket is megerőszakolták. Viszont ebben a világban sajnos ez volt a rend, és a legtöbb emberben már el is múlt a remény, hogy egyszer újra lesz normális életnek nevezett valami. Ám voltak akik azért csak a gondolattal eljátszottak, de sajnos akkor még csak ennyi volt, — egy apró remény az emberek szívében. Egészen addig, mikor a megmaradt emberek egy része épített egy hatalmas erődöt, ami az elején még csak pár embernek adott szállást, majd mikor vándorok tömege – már amit lehetett abban az időszakban annak nevezni —, érkezett. Ekkor aki az egészet alapította rájött, hogy talán van egy kis parányi esély arra, hogy újra kezdjenek élni rendes emberi módra. Ezért a környező terülteken kiírtották a lényeket, — amiket csak vérengzőknek hívunk —, majd betonból falat emeltek. Bár nem volt zökkenőmentes az építés mégis viszonylag gyorsan, de alaposan végezték. Már mint ha azt értjük gyorson, hogy közel másfél-két év volt, akkor igen azok voltak. A közeli emberek hamar hallották hírét, és megállás nélkül érkeztek újabbak. Az elsők között volt a nagymamám, aki akkor volt tizenkilenc éves, s azt mondják, hogy nagyon rá hasonlítok kinézetre. Vállig érő fekete haj, nagy bogár szemek — a jobb kék, bal pedig barna —, ebben térek el nagyon a többiektől, és hogy viszonylag alacsony termetem van, de mégis beosztottak irtónak. Sokszor megkaptam, hogy csak azért mert a nagyapám a város vezetője, — ha talán elfelejtettem említeni akkor most megteszem, igen a mamám nem másba szeretett bele, mint abba aki ezt az egész rendszert irányítja. Na, de visszatérve az egészre, biztos megfogalmazhatott bennetek a kérdés mi az irtó feladata. Egyszerű! Ha a fal közelébe lép egy vérengző, akkor azt egy ellenük kialakított fegyverrel felrobbantjuk. Ami olyan hangokat bocsát ki, ami embere nézve nem ártalmas de rájuk igen, ezért mikor meghallják elkezdenek remegni, majd fel robbannak. De vigyázni kell nehogy ránk cseppenjen akár egy csepp is a vérükből, mert könnyen lemarja a bőrt. Viszont a rutin és az idő hamar megtanít arra, hogyan is kell ölni vérengzőt. S, igen vannak már ilyen modern fegyverek, de ez a többihez képest semmi, hiszen mikor ez a város megnyitotta végérvényesen a kapuit mindenki előtt, akkor jöttek fizikusok, kémikusok és minden ilyen zseni gyerek féleség, s így felvirágoztatták a bent lévő monoton házakat. Hangirányítású berendezések, ultramodern fegyverek, amivel akár egy sima polgár is tudna ölni, ha arra kellene vetemednie, amit kétlek. S, ez van ötven év távlatából nézve, sokat változott az élet rendje. De aki ebbe született annak ez mindennapos, így vagyok vele én is. Hiszen tizenhét évesként fiatalnak számítok, mégis a koromhoz képest érettebb gondolkodású vagyok. Most nagyban beszélek magamról, de még a nevemet se tudjátok, Misty Frey lennék. S, már csak annyit érdemes tudni rólam, hogy a Remény Városában lakok, szüleimmel és a bátyámmal. Aki pedig gyűjtőként dolgozik, ami a nevéből érthetően azt jelenti, hogy néha egy-két hétre elmegy a többiekkel nézni, keresni még használható dolgokat, vagy ha esetleg úgy adódik akkor meg vérengző hordákat ölni. Ami igazából az én szakterületem, de mivel még kiskorú vagyok nem mehetek, s azt se hagyhatják, hogy túl sok vérengző kerüljön a fal közelébe, mert csapatba verődve sokkal erősebbek. Ezért szoktak kiküldeni a városból származó erős férfiakat irtani. Már próbálkoztam én is kimenni velük, de mindig azt mondták, hogy gyenge, fiatal lány vagyok. Persze! Mégis én vagyok az egyik legjobb irtó!

*
2085. Május. 17.
*Misty*
Lábak súlyos lépteire keltem, pislogtam párat, majd felültem és a hátamat a falnak támasztottam. S, a pont az ágyammal szemben elhelyezkedő ajtómat kezdtem tanulmányozni, mikor kinyilt, édesanyám fejét láttam elöszőr, ahogy benéz. Gondolom azt nézte, hogy felkeltem-e, mikor észrevette, hogy igen, szélesebbre tárta az ajtót, majd belépett rajta és becsukta. Ágyamhoz sétált, leült, majd kedvesen rám mosolygott. Valami itt nem stimmel, anyámat nem úgy ismerem, aki csak úgy rámosolyog az embere. Akkor csinál ilyeneket, ha iszonyat nagy bajban vagyunk, vagy valami olyasmi dolog történt, ami nekem tuti nem fog tetszeni.