Ha van kiért

Előszó

Előszó
Alexis

Volt olyan időszakom, amikor nem tudtam felfogni miért hiszi azt minden ember, hogy nekem tökéletes az életem. Nagyon nem volt az. Igaz, hogy a szüleim együtt voltak, egyikük sem használt drogokat, mint sok szülő tette, volt egy gazdag barátom is és a suli minden diákja imádott. Mint egy tündérmese, igaz? De most összetörném ezt a képet.
Édesanyám mindig arra törekedett, hogy él tanuló legyek, hogy mindig kifogástalanul nézzek ki. Ám ezt nem úgy nevelte belém, ahogy minden normális szülő. A-a! Inkább, mint egy kiképző katona. Mindig próbáltam eleget tenni a kéréseinek. Viszont hiányzott egy igazi, szerető anya. Ha valaki megbántott, anya nem vigasztalt meg és viselkedett anyatigrisként. Csak annyit mondott, hogy legyek büszke, hagyjam figyelmen kívül a dolgot. Nem hagyta, hogy önmagam legyek.
Apával – hogy őszinte legyek – nem sokat találkoztam. Reggeltől koraestig dolgozott, aztán együtt megvacsoráztunk mint egy nagy, boldog család és apa behúzódott az irodájába, hogy tovább folytassa a munkáját.
Szóval ennyit a szüleimről. Soha nem engedték, hogy önmagam legyek. Pedig az a jó tanuló, csendes, rózsaszínben járó lány nem én voltam. Nagyon nem én. Csak hát, ha nem tettem volna eleget a kéréseiknek, mehettem volna egy bentlakásos iskolába. Igen, megfenyegettek, hogy ha leromlanak a jegyeim, nem fogok úgy viselkedni, ahogy azt ők elvárják, akkor mehettem volna szépen el New Yorkból, valami nevelőiskolába, ahová be vagyok zárva. Szóval inkább megtettem, amire kértek.
Két jó dolog volt az életemben. A bátyám, Ian és a - már nővéremnek elkönyvelt – legjobb barátnőm, Bethany. Iannél jobb báty nem létezett a földön. Ezzel tisztában voltam. Kiskoromtól kezdve ő volt az egyetlen családtagom, aki megértett. Ő mindig arra buzdított, mondjak ellent anyáknak, ahogy ő is tette. És ő miattam tette meg. Anyáék azt akarták, hogy valami elit egyetemre menjen. Ő viszont New Yorkban akart maradni. Mellettem. Sohasem akart híres egyetemre járni, vagy valami, de azt mondta, nagyobb részt azért maradt itt, hogy vigyázhasson rám, meg hogy mellettem lehessen. Ő volt az egyetlen, aki bármikor meg tudott vigasztalni. Ha néha – néha ellent is mondtam anyunak és veszekedés lett belőle, mindig ő védett meg. Egyszóval olyan volt, mint az őrangyalom egy báty bőrében. Az iskolatársaim is imádták. Főleg amikor ő jött értem. Ian ugyanis igazi szívtipró volt. A szőke haja állandóan kócosan állt, ami nem is tudom miért tetszett annyira a lányoknak. És mivel adott magára, meg egy saját konditerme is volt a pincében, izmokból sem volt hiány. De mindenkit a szemével vett le a lábáról. Ugyanolyan zöld szeme volt, mint nekem s a lányok elaléltak, ha őt meglátták. Sokan szerettek volna a helyemben lenni csak és kizárólag egy ilyen báty miatt. És ezen mindig jókat nevettünk Iannel.
Szóval ennyit a családomról s akkor szerintem indítsunk is az első napommal kis történetem kavalkádjából.

Daniel

Az élet szívás. De nem is akár mennyire. Az életem ugyanolyan elcseszett volt, amilyennek látszott. Bár nem volt mindig ilyen. De aztán egy durva válás miatt New Yorkba költöztünk anyával és a húgommal, a kicsi Juanitával. És hogy miért pont ez a kibaszott New York? Hát mert a tökéletes bátyám ide járt főiskolára.
Az apám, Diego – akit legszívesebben a föld alatt két méterrel látnék – elvált anyától, ugyanis ő beteg lett. Elküldött minket a házból annyival, hogy neki egészséges asszony kell.
Papá nem volt mindig ilyen. Amikor kisebb voltam, rengeteget játszott velem és Juannal. Anyára is úgy nézett, ahogy tudtam, én soha nem fogok egy lányra sem. De amikor megszületett Juanita, papá belépett egy bandába, hogy el tudja tartani a családot. És a feje tetejére állt minden. Néha megütötte mamát, engem és Juant is. Egyáltalán nem érdekelte, mi van velünk, otthon is folyton a bandájáról beszélt.
Aztán kiderült, hogy mamá tüdőrákban szenved. Mind összetörtünk. Én bandázni kezdtem. Juan New Yorkba költözött, hogy főiskolára járhasson és mellette legyen normális munkája, amiből segíteni tud nekünk. Ahogy mamá állapota romlott, egyre kevesebb dolgot tudott megcsinálni a háznál, ami pedig apának nem tetszett. Így hát elküldött minket.
Juannak volt egy háza New Yorkban a mexikói negyedben. Juan kinézetre lényegében ugyanolyan volt, mint én. Csak neki nem borították tetoválások a testét és rövidebb volt a haja, mint nekem. És ő tökéletes volt. Jól tanult, főiskolára járt, dolgozott. Emellett én lógtam, bandáztam és csajoztam. De majd később megismeritek.
A kishúgom, Juanita a szemem fénye volt. Hat éves volt, amikor New Yorkba költöztünk. Ő nem tudta, mamá miért fekszik állandóan. Csak annyit tudott, nemsokára el kell mennie. És ez összeszorította a szívemet. Bár nem olyan életet éltem, mint Juan, a családom volt a mindenem. Kibírtam volna minden lövést, ütést, bármit, ha azzal megvédhetem a mi famíliát. De a többit később.