Húsz nap (The Walking Dead fanfiction)

7. fejezet: Hetedik nap

Magas, erős védőfalak. Mögülük kiszűrődő gyerekzsivaj. Nevetés, beszélgetés hangjai, különböző szófoszlányok. Nők vékonyabb és férfiak mély baritonja. Ez fogadott minket, amikor Alexandriához értünk.

Megkövülve, érzelmek kavalkádjával a szívemben figyeltem a város kapuját. Hirtelen arra sem voltam képes, hogy eldöntsem, csak a képzeletem űz velem gonosz tréfát, egy álomba csöppentem, vagy valóban igaz, amit látni és hallani vélek.

Rick Judith-tal a karjában megtorpant mellettem. Nem kellett ránéznem, hogy tudjam, ő is vívódik. Hinni akartam Aaronnek, és bár egyelőre nem vonhattam le végleges konklúziót, felsejlett bennem a remény, hogy a férfi megérdemelte a tőlem kapott esélyt.

Amint beléptünk a közösség területére, felszólítottak minket, hogy adjuk le a fegyvereinket. Ugyan nem sok értelme volt, hogy ragaszkodjam a kardomhoz, hisz az utóbbi napokban egyáltalán nem használtam, mégis nehéznek bizonyult megválnom tőle. Nemcsak úgy gondoltam rá, mint egy ölésre alkalmas eszközre, hanem úgy is, mint az utolsó és egyetlen megmaradt dologra, amit az apámtól kaptam.

A fegyverek átadása után Alexandria vezetője, aki Deanna Monroe néven mutatkozott be, minden újonnan érkezőt meginterjúvolt. Én voltam a kilencedik a sorban. A nő barátságos mosollyal invitált be a házába. Hellyel kínált, udvariasan megkérdezte, nem probléma-e, ha rögzíti a beszélgetésünket, aztán maga is leült.

– Mikor csatlakoztál Rickhez? Te is a kezdetektől fogva vele vagy, mint közületek jó néhányan?

– Nemrég találkoztam vele.

– Ez mit jelent? Hetekkel vagy hónapokkal ezelőtt? – biccentette oldalra a fejét.

– Még annyi sem. Csak néhány napja.

Deanna érdeklődve felvonta a szemöldökét.

– Hogyan botlottál belé?

Pár másodpercre megszakítottam a szemkontaktust. Kellett egy kis idő, hogy az emlékeimmel együtt az érzelmeim is rendeződjenek. Legalábbis részben.

– Egy irodaházban rekedtem Daryllel és néhány másik túlélővel. A város korábban elesett, és ellepték a kóborlók. Megígértem azoknak az embereknek, hogy kijuttatom őket, és el is hagytuk az épületet, de... – Megköszörültem a torkomat. – Végül csak Daryllel ketten éltük túl az éjszakát. A városban találkoztunk Rickkel, Michonne-nal és Carllal, aztán Terminusba mentünk.

– Mi lett a többiekkel?

Szólásra nyitottam a számat, ám első próbálkozásra néma maradtam. Az emlékezésnél még elemibben és lesújtóbban hatott rám, hogy szavakba kellett foglalnom azt, ami hatalmas törést okozott az életemben.

– Meghaltak – feleltem tömören. Deanna nem érte be ennyivel.

– Hogyan?

Nem akartam hazudni, és amúgy is kár lett volna.

– Miattam.

Deanna arckifejezése nem változott, így sejtelmem sem volt, mi járhat a fejében. Jobbnak láttam megelőzni az újabb kérdést, ezért folytattam, remélve, hogy beéri annyival, amit önszántamból hajlandó vagyok elmesélni.

– Daryl nem volt velünk, amikor kijutottunk az irodaházból. Elindultam, hogy megkeressem, a túlélőket pedig elbújtattam egy kamion rakodóterében. Sokáig bolyongtam a városban, mire összefutottam Rickékkel és Daryllel. A kamionhoz mentünk, hogy összeszedjük a többieket, azonban a kóborlók megelőztek minket. Mire odaértünk, már egyikük sem élt.

– Ha így történt, miért mondtad azt, hogy miattad haltak meg?

– Ez az igazság – válaszoltam szinte habozás nélkül. – Halálra ítéltem őket, mert egyetlen élet megléte jobban foglalkoztatott, mint három másik. Még akkor is nagyobb esélyük lett volna, ha végighurcolom őket a városon. Akkor legalább megkísérelhettem volna megvédeni őket.