Itt várlak♡♡♡

Tizenegyedik fejezet

Belle

Mason már vagy a harmadik kört kérte ki. Előtte kettőt ittam. Kezdett a fejembe szállni. Mikor már mindenki előtt ott állt a pohár, Mason felemelte a sajátját és azt mondta.
- Igyunk arra, hogy ez a két önfejű, makacs, keményfejű, egoista...
- Értjük, kincsem. – szólt bele Camille nevetve.
- Szóval arra, hogy ez a két hülye összejött. Őszinte leszek, én drukkoltam nektek, nagyon. De Aiden, ha megtudom, hogy megint megbántottad a húgom, megöllek. Ha azt megtudom, hogy lefektetted, akkor előbb megkínozlak és csak aztán öllek meg.
- Oké. – mondta Aiden kissé félve, de nevetett.
Miután ezt is lehúztuk, rájöttem, hogy több már biztos nem kell.
Aznap este már úgy aludtam Aidennel, mint az igazi szerelmesek. Mondjuk eddig is úgy aludtunk, de most megcsókolt, mielőtt elaludtam és addig simogatta a hátamat, amíg el nem aludtam. Soha többé nem akartam nélküle aludni, bár tudtam, hogy muszáj lesz. Rettegtem attól, mi lesz, ha elmegy, de nem mondhattam neki azt, hogy maradjon itthon.
Amikor reggel felébredtem, Aiden édesen szuszogott mellettem. Felkönyököltem és végigsimítottam az arcán.
- Bárcsak minden reggel erre ébredhetnék. – suttogta még csukott szemmel és mosolygott.
- Ébredhetsz minden reggel erre. – mondtam és félve egy gyors puszit nyomtam a szájára.
Elhúzódtam, ő viszont a derekamra csúsztatta a kezét, a hátamra fordított és végigsimított a kulcscsontomon.
- Ennyit kapok reggelire? Egy apró puszit? – kérdezte megjátszott sértődöttséggel.
- Ó szóval nem is elég, hogy mellettem ébredhetsz. – piszkálódtam – Akkor mondja, uram. Mit óhajt?
- Hát valami ilyesmit. – vigyorgott és megcsókolt.
- Így jobb? – kérdeztem, amikor elhúzódott tőlem.
- Sokkal. És jegyezd meg. Minden reggel ezzel kell keltened. És kérek ilyeneket a nap minden egyes pontjában.
- Még valami?
- Egyelőre ennyi. – vigyorgott, majd újra megcsókolt.
Miután mindketten átöltöztünk, a konyhába mentünk, ahol Mason és Cam jóízűen kávézgattak.
- Itt a gerle pár! – kiáltott fel Cam – Jaj, még fel sem tudtam fogni, hogy együtt vagytok. Az elejétől fogva drukkoltam nektek.
- Én úgy voltam vele, hogy vagy legyetek együtt, vagy ne szóljatok többet egymáshoz. – mondta Mason komolyan, de aztán elnevette magát.
Leültünk és mi is nekiálltunk a kávénak, amelyet készítettek nekünk. Esős idő volt, kissé el is volt borulva az ég. Nejem mégis olyan jó kedvem volt, mint még soha. Leírhatatlanul boldog voltam. Kiderült, hogy Aiden szeret, végre tudtam, nem lesz több vita. Tudtam, valahogy éreztem, hogy ezentúl semmi nem választhat el tőle. Még a háború sem, ahová a jövő héten elmennek. Tudtam, hogy mind a ketten elég erősek és okosak ahhoz, hogy túléljék és hazajöjjenek hozzánk.
Reggeli után mind kiültünk napozni. Aidennel megint hülyültünk, dobáltuk egymást a vízben, ugyanúgy, ahogy eddig. Ezúttal viszont csak nevettünk, nem követett semmit veszekedés és Aiden szinte minden pillanatban apró csókokat nyomot a nyakamra, a homlokomra, az ajkaimra. Ezek a csókok pedig a felhők közé emeltek.

Már 3 napja együtt voltunk. Ez volt életem eddigi legszebb időszaka és soha nem akartam, hogy vége legyen. Szerdai nap volt, a Nap csak úgy tűzött. Nekem viszont a reggeli zuhanyzás közben eszembe jutott, hogy Aiden vasárnap elmegy. Úgy éreztem, kevés időnk van. Viszont nem akartam szomorúnak tűnni, nem akartam, hogy a félelmem kihatással legyen az elkövetkező pár napra.
Ahogy kiléptem a szobámból, Cam elkapott és a konyhába ráncigált.
- Főztem neked kávét. – vigyorgott megállás nélkül.
- Kössz, de... Mi ez a jó kedv?
- Azért van jó kedvem, mert tudom, szereted annyira a legjobb barátnődet, hogy ma elmész vele vásárolni.
Tudtam, hogy sántikál valamiben. Felnevettem és belekortyoltam a kávémba.
- Igen, elmegyek vele.
- Tudtam, hogy rád számíthatok. Mason és Aiden terveznek szombatra egy közös vacsorát. Vennünk kell valami szépet.
- Ez jó ötlet.

Cammel vásárolni olyan, mintha arra vállalkoznák, hogy bejárjam a fél világot. Rettenetesen megfájdult a lábam és éhes is lettem a nap végére. Igen, jól gondoljátok. Este hét óra lett, mire hazaértünk. De vettem egy gyönyörű, tűzpiros, pánt nélküli ruhát, amelynek széles szoknyája volt. A tükör előtt álltam és nézegettem, amikor Mason benyitott a szobámba. Elmosolyodott és az ajtónak támaszkodott, miután bezárta maga mögött.
- Az a ruha nagyon jól állna neked. Miért nem próbálod fel?
- Mason, én...
- Naa. Hadd lássam a hugicámat ebben a gyönyörű ruhában. – biggyesztette le könyörgően a száját és boci szemekkel nézett rám.
Nevetve megráztam a fejem, majd bementem a fürdőszobába és magamra húztam a ruhát meg a hozzá vásárolt fekete magas sarkú cipőt. Amikor kimentem a szobámba, Mason mosolyogva lépett felém én meg felnéztem rá.
- Gyönyörű vagy, Belle.
A hátam mögé nyúlt és kivette a hajamból a csatot, amely összetartotta a fürtjeimet. Aztán eligazította és úgy nézett rám, mintha egyszerre lenne boldog és szomorú.
- Mi a baj, Mason?
- Semmi csak... Annyira hasonlítasz anyura. És boldog vagyok, tudod? Azért, mert végre találtál valakit, aki boldoggá tesz. És bármi meglepő, örülök, hogy Aiden az. Tudtom, hogy ő vigyáz rád, tudom, hogy szeret. Tudom, nem fog megbántani. És ettől nyugodt vagyok.
- Mason.
- Igen?
- Ugye megint visszajössz?
- Tudod, hogy mindig visszajövök hozzád, hugi. Nem foglak elhagyni. Soha. – mondta és magához ölelt.
Szorosan bújtam a bátyámhoz, elhittem neki, hogy visszajön, debakkor isnféltettem.
- Van kedved sétálni egyet?
- Most? Így?
- Igen, most. És így. Na, gyere.
Belekaroltam és kivezetett a kertbe. Ott viszont olyan meglepetés várt, nem akartam hnniba szememnek. A kert közepén lévő fák között kies lampionok égtek, egy asztal volt kint, két székkel.
- Itt átadlak.
- Mi?! Kinek?!
És akkor Aiden kilépett az egyik fa mögül. Fekete farmernadrág, fekete ing és szürke nyakkendő volt rajta, rettenetesen jól nézett ki. Egy rózsaszál volt a kezében és édesen mosolygott rám.
- Aiden... Ez... Miért csináltad?
- Elgondolkodtam és bánt, hogy sokat veszekedtünk. Bár lényegében ez is kellett ahhoz, ami most kettőnk között van. Mégis... Soha nem vittelek el vacsorázni vagy... Vagy bármi.
- Aiden.
- Ne mondj semmit, kincsem. Csak ülj le és legyen ez olyan, mint egy randi. –vigyorgott édesen – Kérlek.
- Rendben. – mosolyogtam, majd kinyújtott kezébe tettem a kezem, ő pedig odavezetett az asztalhoz.
Kihúzta nekem a széket, majd amikor leültem, egy gyors, apró puszit is nyomott a homlokomra. Aztán leült velem szemben és csak nézett. Én meg csak őt néztem. Gyönyörködtem a szép, hosszú szempilláiban, a gyönyörű barna szemeiben. És úgy éreztem, ha elveszíteném, abba belehalnák.

Aiden

Nem tudtam levenni róla a szemem. Még mindig sokat gondoltam arra a napra, amikor szerelmet vallott nekem. Tudtam, azt a percet soha nem felejtem el. Csak néztem őt. Teljesen elvesztem a gyönyörű, zöldeskék szemeiben. Néztem, ahogy a szőke haja a vállára omlik. Legszívesebben minden másodpercben csak csókoltam volna az ajkait.
- Jó étvágyat, Belle.
- Köszönöm.
Elkezdtük enni a spagettit, amit ketten dobtunk össze Masonnel. Kiderült, hogy tudok főzni. És elvileg jó is volt, mert Belle pár perc alatt benyomta az egészet. Aztán hátradőlt a székén és megsimogatta a hasát, amit akkor szokott, ha jóllakik. Imádtam ezt a bolond kis szokását.
- Ez isteni volt.
- Örülök, hogy ízlett. De van még egy pontja az esténknek.
- Igen? És mi az?
Csak mosolyogtam rá, majd felálltam és a zenelejátszóhoz mentem, amit akkor is szoktunk használni, ha medencézünk. Aztán visszamentem hozzá és a kezemet nyújtottam felé.
- Táncolsz velem, hercegnőm?
- Örömmel, hercegem.
Felállt, az egyik kezem a derekára csúsztattam, a másik kezembe belecsúsztatta az övét és lassan mozogni kezdtünk a zene lassú ütemére. A zene közepe felé Belle a vállamra hajtotta a fejét, majd éreztem, ahogy rázkódott a teste. Megrettentem, mi baja lehet, féltem, elrontottam valamit.
- Belle. Mi a baj?
De nem válaszolt.
- Belle, kicsim. – mondtam, majd egyik kezemmel megemeltem a fejét és végigsimítottam az arcán.
Könnyek folytak végig rajta, a szemei kipirosodtak és el akarta fordítani a fejét, de nem engedtem.
- Belle. Mondd, mi a baj. Kérlek, kicsim.
- Semmi, Aiden, én csak... Én nem akarok gyenge lenni, de...
- Nem vagy gyenge, ezt már elmondtam ezerszer. Bármi baj van, nekem elmondhatod.
- Csak félek. Ennyi az egész. Félek, hogy mi lesz, ha elmész. Félek, hogy bajod lesz. Nem akarom ezt. Hogy még meg sem kaptalak és máris elveszítelek.
- Nem fogsz elveszíteni. Te érted minden fegyvert, minden bombát túlélek. Mert te erőt adsz nekem. A szerelmed halhatatlanná tesz.
- Megígéred, hogy visszajössz hozzám?
- Mindig visszajövök hozzád. – mosolyogtam rá.
Aztán megcsókoltam. Csak gyengéden, mégis hevesebben vert tőle a szívem. A mellkasomra tette a kezét és elmosolyodott. Érezte.