301

Első rész

1.

Pleisztosznak nem jött álom a szemére, egyfolytában az elkövetkező napokon járt az esze. Katonaitársai körülötte már mind az igazak álmát aludták, a tüzek pattogását és az őrök pajzsának, kardjának időnként felhangzó csörrenését lágy tücsökzene ölelte át a késő nyári éjszakában.

A fiatal hoplita csak arra tudott gondolni, hogy a már talán holnap összecsapnak a perzsákkal. Xerxész seregeiről olyan hírek keringtek, hogy többszázezer harcosból áll és mitikus szörnyek is szolgálják a perzsa királyt. Pleisztosz félt, nagyon félt, de igyekezett félelmét erővé és elszántsággá formálni. Mint Spárta katonája tudta, hogy sokszor nem a fegyver dönti el a csata kimenetelét, hanem a bátorság.
- Legyen mégoly nagy egy sereg, ha az retteg, akkor az már eleve vesztésre ítéltetett. Félelemmel teli szívvel nem lehet nyerni. A félelem elbizonytalanítja a szívet és meggyengíti a kart - hallotta fejében az alig pár hónapja elhunyt apja, Opitész hangját. Kicsit elmosolyodott, amikor apjára gondolt. Nagyhangú, erős akaratú nemesember, aki számára az ember értékének egyetlen mértéke, annak hasznossága és gazdagsága volt. Emlékezett, milyen büszke volt, mikor apja először hívta be a szobájába, ahova nekik, gyerekeknek tilos volt bemenni és megmutatta neki a sisakot, páncélt, kardot és pajzsot, amit majd egykor ő, Pleisztosz fog viselni. Csillogó szemmel húzta ki a kardot a hüvelyéből és bár még alig bírta el akkor, de már győztes csatákról álmodozott. Mikor élérte a kort és először ölthette magára a mellvértet, úgy érezte, hogy sebezhetetlen és legyőzhetetlen. Magas, sudár termetével, szőke hajával, a páncélt viselve, akár valami király fiának vagy egy félistennek is hihette volna valaki, aki nem ismerte még őt.

Aztán keserű csalódására rá kellett jönnie, hogy bizony nem sebezhetetlen. A fiúgyermekek katonai kiképzését már gyermekként elkezdték Spártában és mire apja ajándékába belenőtt, már többé - kevésbé képzett harcosnak számított.

Mikor a teljes fegyverzetet viselve belépett a kiképző területre sok társa irigykedve pillantott rá.

Iszandrosz, egy szegény kőfaragó fia meg is jegyezte.

- Spárta hőse megérkezett hát! Reszkessen minden ellenség, egy igazi nehézfegyveres hoplita...

Pleisztoszt elfogta a méreg. Hogy merészeli ez kis senkifia ilyen megjegyzésekkel illetni egy nemesember fiát? Mit képzel magáról ez az arcátlan szegényember gyereke, akinek még rendes páncélra sem telik? Iszandrosz csak egy könnyűfegyveres peltaszta volt. Gyatra bőrpáncélja, dísztelen, nem túl jó minőségű kardja de még a nevetségesen kicsi, kerek pajzsa is a városi fegyvertárból származott.

- Ha a karddal is ilyen gyors vagy, mint az ostoba megjegyzésekkel, akkor sincs esélyed ellenem, Iszandrosz.

- Nem - e? Talán tegyünk egy próbát... - mosolyodott el az alacsony, fekete hajú fiú és kihúzta a kardját. Pleisztosz ugyanígy tett és lassan elkezdték kerülgetni egymást. A kiképzésre érkezett fiúk és fiatal férfiak köréjük sereglettek és biztatták őket, vagy becsmérlő megjegyzéseket tettek valamelyikükre.

Pleisztosz maga elé tartva a pajzsát annak védelmében támadott. Iszandrosz gyors volt, nagyon gyors. Úgy ugrott félre a rá zúduló Pleisztosz elől, mint egy szöcske, és amikor a nehéz kard csak a levegőt döfte át, ahol egy pillanattal azelőtt állt, ő könnyű kardjának lapjával hatalmasat ütött a Pleisztosz sisakjára. A csendülést hatalmas hahota követte a peltaszta fiúk körében.

- Ez az, Iszandrosz, mutasd meg neki!

Pleisztosz szemére leszállt az ölni vágyás vörös köde. Ordítva fordult Iszandrosz után, de a páncél súlya és merevsége lelassította. Az alacsony fiú kardja ezúttal a hátán csattant. A hahota ismét felzengett és a nemesifjak komor, vészjósló arccal méricskélték kacagó társaikat.