Álomvilág - Az alku

Ötödik fejezet - Megtört Alkuk

Lile egy sötét és félhomályos helyen nézett körbe-körbe, fel, le, jobbra és balra. Számára ez már egy jól ismert hely volt. Ez a Rém szobája. A lány biztos volt abban, hogyha meglátja a Rémet, akkor képes lenne akár ott helyben végezni vele. A szíve olyan gyorsan - és élethűen – lüktetett, hogy azt hitte abba fog belehalni. Kezét szívéhez szorította, de annak kegyetlenül erős dobogása nem hagyott alább. Egyre jobban kétségbeesett, minden porcikája remegett, és kusza gondolatok nem hagyták lenyugodni. Félt, hogy a Rém megjelenik, és beteljesítteti vele az alku rá eső részét – Most meg kell halnod – visszhangzott a fejében. Szemeit szorosan összecsukta, ahonnan még kicsordultak a könnyek, amik tudtak, majd erősen próbálkozott eltűnni onnan, amikor elkezdte érezni, hogy a levegő lehűlt körülötte. Érezte, hogy valami a hátát nézi. A lány összerezzent, majd a lélegzete csaknem leállt. Szívének üteme lelassult egy pillanatra, majd még gyorsabban – mint azelőtt – lüktetett tovább, már szinte a torkában. Próbálta minél halkabban venni a levegőt, és hangtalanul nyelni, de érezte, hogy a szörnyeteg lassan felé nyúl. Lile mindezek ellenére nem akarta feladni, és a gondolatai elkezdték üvölteni, hogy nem akar meghalni. Nem volt benne biztos, hogy a szörny hallja- e, hogy mire gondol, vagy tudja-e, de remélte, hogy nem akkor kell beteljesítenie az alkut.

- Lile? –kérdezte egy nagyon ismerős hang a didergő lánytól, aki egy pillanatra mintha megfagyott volna, nem mozdult. Lassan levette arcáról a két nedves kezét, görcsösen feszült vállait leeresztette, majd megfordult. A lány kissé vöröse és duzzadt szemei nagyra nyitódtak, majd örömkönnyek váltották fel a szemében gyülemlett félelmet. Ajkai résnyire elnyíltak, majd az arcára fagyott rémület elkezdett lassan leolvadni. – Mi törtét? – kérdezte Benke aggódó tekintettel. A fiú közelebb lépett a lányhoz, aki ekkor akaratlanul is átölelte. Szorosan, miközben még halványan remegett, fejét Benke mellkasához nyomta, majd szipogva felnézett a fiúra.

- Annyira örülök... - motyogta Lile, majd elengedte a fiút és szemeiből kitörölte a maradék könnyét. Nagy levegőt vett, majd kifújta a sok feszültséget magából. Lile hátrébb lépett Benkétől, aki ekkor kereste a tekintetét. – Ha most nem látnálak, akkor nem is tudom, hogy mi történne velem...

- Mit csinált az a seggfej? – kérdezte dühtől forróan Benke. Lile felnézett a fiúra, majd elmosolyodott „Már tudja is, hogy miért sírok".

- Lehet, hogy csak én reagáltam túl... de hát ebben az állapotban... - motyogta Lile, elkeseredetten, elkerülve Bene tekintetét. Benke azonban odalépett Liléhez, két kezével a lány arcát magához fordította, majd komoly tekintettel várta, hogy Lile folytassa, és mondjon el neki mindent. A lány csodálkozva nézte a villogó zöld szempárt, melyek egyre jobban hatalmába kerítették őt. – Mi van... Mi van akkor, ha nem akarom betartani az alku rám eső részét? – kérdezte halkan Lile remegő hangon, miközben szemeiben csak Benke arca tükröződött.

Benke elengedte Lilét, majd a forgósszékébe vetette magát. Lábait az asztal élére támasztotta, majd elkezdett hintázni. Arcáról nem lehetett pontosan leolvasni, hogy mit gondol. Lile fejét elkapta a fiúról, majd leült az ágyának sarkára, és csendben várta, hogy megszólaljon Benke.

- Én – kezdte el halkan a fiú, majd kezeit a tarkója mögé emelte – én sem akarom teljesíteni. - Lile felkapta szomorkás tekintetét a fiúra, akinek azonban kifejezéstelen arca egyre jobban ridegült el, szemét résnyire húzta össze, száját pedig egy vonallá szorította – Eszembe jutott az én alkum. – nyögte ki végül bosszús hangon a fiú, amire arca még jobban elsötétült. – Valahogy meg kell törnünk az alkut. – Lile kíváncsian nézett a fiúra, akinek elhidegült arca egy nagyot sóhajtott, majd ellazult és abbahagyta a billegést. Benke felállt a székből, majd odafordult Liléhez. – Kell találnunk egy módot. Kell lennie egy lehetőségnek. – Lile felpattant és megkönnyebbülten elmosolyodott, ellenben a fiúval, akinek arcára még mindig nem került semmiféle érzelem. Benke odalépett Liléhez, és arcukat csupán a köztük lévő magasság választotta el. Lile érezte Benkének a levegővételét, hallotta gyorsuló szívverését, majd felnézett a zöld szempárra. – Mivel nem akarlak... - Benkében ragadtak a szavak. A mondat másik felét nem bírta befejezni. Lile meglepődötten felhúzta szemöldökeit, és a fiúra nézett, aki egy pillanatig a falra meredt, majd ahogy a lányra engedte le a szemeit a kezei akaratlanul megfogták Lile arcát két oldalról. Benke lassan lehajolt, majd amikor már csak centik választották el Lile ajkaitól a sajátjait egy haragos ajtócsapódás rémítette meg őket, amitől az ágyra borultak. Benke megtámasztotta magát Lile fölött, aki megszeppenten, de legfőképp vörösen bámulta, amitől ő is elpirult.

- Benke! – kiáltott fel haragosan Benke anyukája – Mik ezek a jegyek? Matematika egyes? Történelem témazáró egyes, és megint csak témazáró irodalom egyes?

Benke meglepetten felpattant álló helyzetbe, majd haragosan megszólalt – Nem tudnál legközelebb kopogni?

- Még neked áll feljebb? Inkább válaszolj a kérdésemre! – Háborodott fel az édesanya. Benke megfogta anyja kezét és kiráncigálta a szobájából, megőrizve ezzel a róla kialakított képet, otthagyva Lilét, aki még a döbbenet hatása miatt még mindig az ágyon feküdt.

Miután Benke lerendezte – megunták – az anyukájával folytatott vitákat és visszament a szobájába, megkönnyebbültségére már nem volt ott Lile; „Huh, nem is tudom mit mondtam volna, ha még itt lenne".

A következő nap Lile számára majdnem úgy telt, mint a többi, viszont amikor már majdnem vége lett a kínzó tanításnak, és már csak az ebédet kellett az osztálytársai mellett töltenie, elkezdődött valami, ami elég kellemetlenné változtatta a napját – és az elkövetkezendőket. Leült az egyik asztalhoz, ahol senki nem volt, kezében egy tálcával, amin leves és sajtos, tejfölös tészta volt. A levest az „egész tűrhető" kategóriába sorolta, majd amikor belekezdett volna a másodikfélébe a nyakába ömlött valaki másnak az ebédje. Ekkor mindenki elkezdett olyan hangosan röhögni, ahogy csak tudott. Lile meglepődötten egy pillanatig csak próbálta felfogni, hogy mi is történt vele, majd amikor felnézett, hogy ki is volt az, aki leöntötte, majd még csak bocsánatot sem kért rögvest.

- Ah, bocsi – mondta pillanatokkal később, vihogó hangon, görcsösen nevetve a lány, aki nemrég érkezett Lile osztályába, és sikerült beilleszkednie az egyik klikk csoportba, meglehetően egyszerűen. – Nem akartam, de hát nem vettelek észre! – folytatta a vihogást, majd gúnyos mosollyal az arcán, két ujjával – amiken óriási műköröm díszelgett – elkezdte kiszedegetni Lile hajából a tésztát. Mögötte a többi lány is gúnyosan nevetgélt és sugdolózott felváltva.

- Nyugi, nem csináltál olyan nagy gondot, Hetti! Sokak szerint ő csak egy szellem, aki nem számít – mondta gúnyosan nevetgélve egy másik lány. Lilében ekkor felszökött a pumpa, de bármennyire is mérges volt, nem mert megszólalni, hiszen eddig se beszélt túl sokat, mégis mit kellene mondania, hogyan tudna kiállni magáért? Eddig soha nem bántották vagy piszkálták, mindig megvolt magában, egyedül. Lilének annyi kimondatlan szava maradt benn, hogy azok már csak könny formájában tudtak a külvilág felé utat törni. Lile nem akarta, hogy lássák, amikor elsírja magát, ezért felkapta táskáját, majd mindent otthagyva kiviharzott a nevetéstől visszhangzó ebédlőből. A sajtos és tejfölös tészták lógtak a hajából és a ruhájáról, a hátán a póló meg a nadrág egy része pedig a levestől el volt ázva nagy foltokban. Az ebédlőből egyenesen a kijárathoz futott nagy könnyekbe borult arccal. Akik látták elhaladni mind elmosolyodtak vagy nevettek. Lile olyan gyorsan futott amennyire csak tudott, hogy végre olyan helyen menjen, ahol nem nézik őt olyan sokan. Az utcában, amin macskaköves út vezetett végre egy kis nyugalmat adott neki. Egy pár méterre még mindig ott állt a jós kocsi és világított, annak ellenére, hogy még a nap egészen fent volt még az égen. Lile levetette a hátáról a hátizsákot, majd a haját átfogta az egyik vállán. Nagyokat, és bánatosakat sóhajtozva szedegette ki a tésztaszálakat a tejföltől összeragadt és sajttal megszórt hajából, miközben óriási könnyei csak úgy potyogtak, mint a gyorsan jött nyári zápor. Szíve égett a dühtől, és a szégyentől, melynek égető forró hatása egészen a gyomráig terjedt.

- Jer, hát beljebb gyermek. – Szólalt meg egy rekedtes hang, amire Lile felkapta fejét a jós kocsi irányába. – Gonosz lelkek égetik most szíved, mely nem bírja már sokáig. – folytatta az idős hölgy, majd összeszűkültek a sötét szemei. – De a te szívedet nem csak azok szorongatják, kik ma megaláztak, hanem egy oly lény láncolja gyenge szíved melynek, alkujának hála, most félig a halálba lóg az árnyékod... Ha jól látom.– mosolyodott el a ráncos arcú öregasszony, mire Lile meglepődöttségében ledermedve nézett a jósnő ijesztő szemébe, amiben nem látott pupillát, csupán a teljes feketeséget.