The Wings of Freedom - AoT második generáció

7

*Thomas*

  Másnap legnagyobb sajnálatunkra vége lett a boldog lazázásnak, és a láblógatás és hülyéskedés helyét ismét a kemény munka vette át. Új pápaszememben végre láttam is, hogy a fák között hova vágok, bár az is igaz, hogy kezdetben olyannyira szédültem, hogy többször is nekimentem a társaimnak, így jó pár napig az a pletyka kezdett keringeni, hogy mélyen a palackok fenekére szoktam pillantgatni esténként.
  Mivel most már mi voltunk a végzős kadétok, elég sok változást eszközöltek a csapatban. A legfeltűnőbb tán az volt, hogy a bagázst már az első nap két részre bontották: az egyik csoport az újoncoknak segített a lebegésgyakorlatnál és hasonlóknál, a másik gyakorolt, és ezt naponta cserélgettünk.
  A másik változás természetesen a kadétok hozzáállásában volt érzékelhető: mindenki, aki nem volt benne az első tízben gőzerővel kezdett teperni, hogy még év vége előtt bekerülhessen a legjobbak közé és mehessen a Katonai Rendőrséghez- és éppen ennek köszönhetően Kara Ackerman vált a tábor első számú ellenségévé. A többiek egyszerűen nem bírták elviselni, hogy az a lány a kiképzés legjobbja, aki látványosan megveti a Rendőrséget és annak minden tagját (úgy vélték, csak elveszi a helyet azok elől, akik élni akarnak), és nem is féltek kimutatni ellenszenvüket: ott tettek keresztbe Karának, ahol csak tudtak, ám az, hogy a lányon egyszerűen nem bírtak fogást találni még jobban felbosszantotta őket- néha olyan suttogásokat hallottam, ami miatt féltem kiengedni törékeny barátnőmet a közelemből. Az egyetlen, akit ez az egész helyzet nem hozott zavarba, maga Kara volt: továbbra is rideg magabiztossággal kerülgette a csapdákat és az akadályokat, annak ellenére, hogy Michalis is ott lihegett a sarkában.
  - Holnap mi megyünk harcolni, ugye? - fordult hozzám Vesta az egyik vacsora alkalmával. A fejesek ugyanis nem átallották szétszedni a baráti négyest: míg Kara és Michalis kerültek az egyik csapatba, Vesta és én a másikba.
  - Igen - bólintottam.
  - Éljen, akkor megint mi leszünk a bébicsőszök - puffogta Michalis, aki arcát a kezébe támasztva könyökölt az asztalon.
  - Nem értem, mi a bajod velük - csóválta a fejét Vesta - Tök cukik.
  - Ja, csak helyette mondjuk értelmes dolgokat is lehetne csinálni - húzta el a száját Kara.
  - Pedig úgy hallottam, a kezetek alatt elég jól fejlődnek az újoncok - hunyorítottam a két maximalistára csipkelődve. Tény és való, akármennyire is meg akarták ölni egymást, a statisztikák egyértelműen bebizonyították, hogy az ő párosukkal dolgozó kadétok iszonyatosan gyorsan tanultak bele a dologba.
  - Csak az én kezem alatt - húzta meg a fekete hajú lány a poharát - Ha Jaeger is ott van, mindenre figyelnek, csak a feladatra nem.
  - Miért, az talán jobb, hogy te olyan vagy, mint egy őrmester? Szerencsétlenek félnek nem megcsinálni, amit mondasz - szállt vitába Michalis.
  - De a lényeg az, hogy megcsinálják, nem? - húzta ki magát Kara büszkén.
  - Fejezzétek már be a vitatkozást, legalább amíg vacsorázunk! - csapta le a kését-villáját Vesta türelmét vesztve.
  - Nem én kezdtem - vont vállat Kara.
  - Viszont folytattad - szúrta oda Michalis.
  - Ennek soha nem lesz vége - nyögtem fel, mire az oldalamon ülő lány szapora bólogatással adott igazat. Azóta, mióta tétre ment a dolog, két barátunk egyébként sem túl rózsás viszonya méginkább elharapódzott: ők ketten voltak a kiképzés legjobbjai, ám mindketten arra hajtottak, hogy egyes-egyedül ücsörögjenek a trónon, letaszítva a másikat- ez azonban valahogy egyiküknek sem sikerült, ugyanis sem Kara, sem Michalis nem tudott annyira elhúzni a másiktól, hogy egyértelműen győztesnek lehessen kikiáltani. Ígyhát a csipkelődő megjegyzések és a furkálások már mindennapossá váltak, amit Vesta és én próbáltunk villámhárítóként tompítani inkább kevesebb, mint több sikerrel. 
  Másnap a reggelinél elbúcsúztunk viharos kedvű barátainktól, és elindultunk az erdő felé, ahol gyakorolni szoktunk. Az őrmester már el sem mondta a játékszabályokat, hiszen már a fülünkön jött ki: x számú bábu van elrejtve az erdőben, és a gyakorlat végén annak jár a buksisimi, aki a legtöbbet ledönti. Világos, mint a vakablak. A megadott egy perc után, mialatt mindenkinek fel kellett kapnia magára a manőverfelszerelést, a húsz kadét felállt a startvonalra, és a feladat a sípszó elhangzását követően kezdetét vette. Egyszerre rajtoltunk el, ám hamarosan már mindenki arra ment, amerre látott: pár perc után már egyedül röpködtem a főleg szemekre veszélyes ágvégek között. Ösztönösen tudtam, olyan helyeken lesznek elrejtve a ,,titánok", ahol nem számítunk rá- az erdő sűrűje felé kell hát vennem az irá-
  - Azanyád! - hördültem fel, s egy éles hajtűkanyart téve a levegőben még épphogy sikerült elkerülnöm az ütközést. A bábu továbbra is sértetlenül ácsorgott a fák takarásában: olyan kicsi volt, a levelek pedig olyan sűrűn nőttek, hogy jószerével lehetetlen volt észrevenni. Miután felébredtem az első sokkból, gyorsan a nyakszirtje mögé kerültem, és egy jól irányzott csapással a földre küldtem a nem várt delikvenst.
  Ha ez éles helyzet lett volna... - futott át gyorsan az agyamon. Nem is kellett folytatnom a gondolatot, hiszen pontosan tudtam, mi történt volna, ha ez történetesen egy igazi titán: most épp egy vértócsa közepén feküdnék a földön, vagy inkább az óriás gyomrában.
  Ezentúl jobban oda kell figyelnem. 
  Miután túltettem magam az elméleti halálom sokkoló tényén, ismét nekiindultam, de most sokkal körültekintőbben jártam el: ha sűrűn benőtt részhez értem, leszálltam egy ágra és körülkémleltem, mielőtt továbbrepültem volna, s a sebességet is a felére csökkentettem. Néha meghallottam a többiek köteleinek zaját, sőt, pár társamat mintha még láttam is volna- ezzel azonban nem értem rá foglalkozni. Annyi titánt kellett levadásznom, amennyit csak tudtam.
  Végül egy óra után szólalt meg a gyakorlat végét jelző síp. Pár percen belül már mindannyian ott álltunk az őrmester előtt, s ahogy sorban megérkeztek a társaim, megnyugodva tapasztaltam, hogy senki nem úszta meg szárazon: páruk ruháját kiszakították a hegyes, ágak végén sunyító gallyak, egyesek karján horzsolások éktelenkedtek, míg mások - főleg a lányok - hajába egy komplett ökoszisztéma ragadt bele. Büszkén jelentettük az eredményeinket- most egész jól el lett osztva a találati arány - nem úgy, mint tavaly, mikor Kara és Michalis vittek mindent -, de még így is Vesta vadászta le majdnem a felét a bábuknak, amiért nagyon büszke voltam a barátnőmre, és, bár ezt tagadta, ő is magára. Vidáman cseverészve, karunkon lóbálva a manőverfelszerelésünket battyogtunk vissza a barakkokhoz, hogy miután hideg víz alatt pár mozdulattal lemostuk a karunkról és az arcunkról a port, gyorsan az ebédlőasztalhoz ülhessünk, ahol már a maradék két barátunk várt minket.
  - Na, hogy ment? - érdeklődött Michalis, miután egy-egy tál levessel és szelet kenyérrel lezuttyantunk a jól megszokott helyünkre.
  - Jól - mosolyodott el Vesta, és egy harapással eltüntette a kenyere felét. - Én vittem el a felét a bábuknak!
  - Gratulálok! - mosolygott rá Michalis.
  - Úgy nézem, nagy küzdelem volt - kuncogott halkan Kara, majd hirtelen mozdulattal felém nyúlt, és beletúrva a hajamba hamarosan kiszedett onnan egy sárgás levelet. 
  - Ne tudd meg - nevettem fel, és pár mozdulattal rendbe raktam a barátnőm által széttúrt loboncomat. - Én például majdnem meghaltam.
  - Mivan? - Kara majdnem visszaköpte a levesét ijedtében.
  - Ezt nekem sem mesélted! - nézett rám vádlón Vesta.
  - Nyugi már lányok, csak vicceltem! - hőköltem vissza, majd, hogy megnyugtassam a barátnőim felajzott idegeit, töviről-hegyire mindent elmeséltem az első bábu megtalálásának körülményeiről. 
  - Basszus, ember, én meg már azt hittem, komolyan mondtad! - puffogta Michalis morcosan.
  - A Felderítő Egységbe készülve nem jó kör a halállal viccelődni - csóválta a fejét Kara, majd tovább kanalazta a levesét. Ezután több szó nem esett az asztalnál. 
  Délután még egy gyakorlat volt beígérve- és éppen erről ballagtunk visszafelé Vestával, mikor egy nagyon érdekes jelenet tárult a szemünk elé tőlünk nem messze: egy zöld köpenyes, zilált alak a kifulladásig hajtva a lovát vágtatott be a tábor nyitott kapuján, majd miután leszállt (röpült) a nyeregből, egyenesen az őrmester barakkjához rohant, és addig dörömbölt rajta, míg a férfi ki nem jött- mikor háttal fordult nekünk, azt is láthattuk, hogy az idegen katona a Helyőrségtől érkezett.
  Vesta rángatása nélkül is tudtam, mi a dolgom: egy szökkenéssel a mellettünk álló istálló mögé ugrottam, s a fal mentén haladva percről-percre közelebb kúsztam, a beszélgetőkhöz. A lány lehelete folyamatosan a tarkómat csikizte, így tudtam, hogy barátnőm szorosan követ. Hamarosan megkerültük az istállót, így már premier plánban ráláttunk a két férfira- ők azonban nem vettek észre minket. 
  - Könyörgöm, segítsen! A Felderítő Egység csak egy fertályóra múlva tud kiérni, de addigra a város már porig lesz rombolva! - zihálta a férfi. Közelről már láttuk, mennyire megviselt: arcán véres horzsolások éktelenkedtek, és megdöbbenve vettük észre, mikor összekulcsolta a kezeit, hogy az egyik ujja bizony hiányzik- és friss sérülésnek tűnt. Döbbenten fordultam hátra Vestához, aki ugyanolyan sokkosan nézett vissza rám: mi a rák történhetett?
  - Nézze uram, tényleg segítenék, de nem tehetek semmit - rázta a fejét az őrmester. - Nagyon kevesen vagyunk igazi katonák itt, a táborban, a kadétokat pedig nem engedem el egy ilyen bevetésre. Sajnos vissza kell utasítanom.
  - Kérem uram! - rimánkodott a Helyőrség küldötte. - Csak maga segíthet! Ha nem küld felmentő sereget, akár csak pár főset, Trostnak vége!
  Úgy éreztem, mintha valaki egy hatalmas sziklát gurított volna a gyomromba, s egy pillanatra még meg is szédültem- jóformán meg sem hallottam Vesta döbbent nyögését. Trost... de hát... de hiszen... ott az én szülőfalum! Az enyém és Karáé! És ha jól hallottam, most baromi nagy bajban van...
  - Mit kuksoltok itt? - Kara olyan hirtelen szólalt meg a hátunk mögött, hogy kis híján igazi férfi módjára felsikítottam.
  - Csönd - suttogtam hátra, és fejemmel a katonák felé intettem. Michalis és Kara engedelmesen lekushadtak a negyedik barátunk háta mögött, és hallgatózni kezdtek.
  - Nagyon sajnálom Trostot, de sajnos nem segíthetek. Ez az utolsó szavam.
  - Ha most elveszítjük ezt a körzetet, az óriások beljebb nyomulnak, és elárasztják a Rózsa falon belüli területeket is! Ez az utolsó esélyünk!
  - Nem, és kész! - dörrent rá az őrmester szerencsétlen katonára türelmét vesztve. - Majd ha az óriások tényleg itt lesznek a Rózsa falon belül, akkor tárgyalhatunk!
  A Helyőrség szóvivője csalódott morgással ült vissza a lovára, és fordult ismét a kapu felé, miközben az őrmester nagy dérrel-dúrral bevonult a barakkjába, mi azonban továbbra is sokkosan szobroztunk a helyünkön, a hallottakat emésztgetve.
  - Óriások... A Rózsa falon... belül? - találta meg a hangját Vesta.
  - Mit értettek azon, hogy benyomulnak a titánok? - kérdeztem, bár nem voltam benne biztos, hogy tudni akarom a választ.
  - Azt mondták, Trost veszélyben van... - suttogta Michalis. - De mi veszélyezteti?
  - Az óriások - szólalt meg Kara rekedt hangon. - Emlékszel, Thomas? A falat anno el kellett torlaszolni. Méghozzá azért, mert a falat áttörte egy hatalmas titán, és a kisebbek elárasztották a települést.
  - Ezt a sztorit én is ismerem. - bólintott Michalis faarccal. - Úgy véled, most is erről lehet szó?
  - Arról fogalmam sincs, hogy mi folyik Trostban - húzta ki magát Kara -, de hallhattátok: ha senki nem segít, a körzet elbukik, és akkor az óriások itt fognak toporogni a sarkunkon. Tehát, mivel az őrmester nem küld segítséget, a Felderítő Egység pedig messze van, nekünk kell a kezünkbe venni az irányítást.
  - Te... te oda akarsz menni? - kérdeztem elkerekedett szemekkel, bár túl jól ismertem már a barátnőmet ahhoz, hogy tudjam: pontosan erre készül.
  - Bezony - bólintott a fekete hajú lány határozottan.
  - De azt nem szabad! Az őrmester nem enged el minket! Ki is rúghatnak a kiképzésről! - kapta a szája elé a kezét Vesta.
  - Nem érdekel! - toppantott Kara dühösen. - A falum, és valószínűleg az egész Rózsa fal veszélyben van, nem ülhetek itt ölbe tett kézzel és malmozhatok, várva, hogy mikor kopogtatnak az ajtón a titánok! Nekem mindegy, hogy ti mit csináltok, de én elmegyek- ha jöttök, jöttök, ha nem, nem!
  Hosszú csönd volt a válasz. Tudtam, az volna a leghelyesebb, ha most azonnal lóra pattannék és Trostba vágtatnék, de egyszerűen nem volt annyi vér a pucámban, hogy megtegyem: féltettem a helyemet a kiképzésen, és hát... mégiscsak a titánok ellen mennék! Pont abba a csatába szálljak be zéró tapasztalattal, amely az egész Rózsa fal sorsáról dönt?
  - A fenébe is, Kishadnagy! Igazad van! - húzta ki magát Michalis is. - Én veled tartok. 
  - Michalis, ez... - kezdett bele a másik lány, ám a fekete hajú fiú nem várta meg a mondat végét:
  - Vesta, hát tényleg nem érted?! Ha most az óriások nyernek, édesmindegy lesz, hogy kirúgnak-e a képzésről, vagy sem! A titánok úgyis mindent feldúlnak!
  A lány bizonytalanul nézett rá, majd lassan bólintott:
  - Igazad van... Én is megyek.
  - Akkor viszont én is - határoztam végre el magam. Olyat nem játszunk, hogy míg a barátaim az életüket kockáztatják, én itthon süttetem a hasamat!
  - Akkor viszont ne habozzunk, minden perc drága! - csapott a combjára Kara tettrekészen, majd -szokásához híven - azonnal magához ragadta az irányítást:
  - Vesta, te szaladj és szerszámozz fel négy lovat, Michalis, te pedig addig hozz még két felszerelést! Thomas és én vigyázunk, nehogy rajtunk üssenek.
  - Ki mondta, hogy te vagy a parancsnok? - húzta fel az orrát a fekete hajú fiú azonnal.
  - Most csináld, amit mondtam, majd később megbeszéljük! - csattant fel Kara dühösen. Michalis végül bosszús arccal ugyan, de bólintott, és a kertek alatt elszaladt nekünk felszerelésért, Vesta pedig nekiállt a négy ló felszerszámozásának.
  Hihetetlen, de senki nem vett észre minket. Talán a jóisten küldte másfelé a népeket, vagy épp senkinek nem volt errefelé dolga, én nem tudom- de tény, hogy tíz perc múlva sem állított meg minket senki, mikor odabent az istállóban felültünk a lovakra.
  - Háromig számolok, utána kitörtünk - közölte Kara a haditervet. - Nem érdekel, ki mit kiált utánunk, csak megyünk előre, mintha nem hallanánk.
  - Rendben - bólintottam izgatottan. Most tudatosult csak bennem, hogy hamarosan kezdetét veszi az első igazi csatám- és csak remélni mertem, hogy nem az utolsó.
  - Egy... - kezdett számolni Kara. Futó pillantást vetve barátnőmre meg kellett állapítanom, hogy ő se izgul kevésbé, mint mi: szemei olyan keményen csillogtak, mint a zafír, derekát pedánsan kihúzva tartotta. Tényleg olyan volt, mint egy hadvezér.      - Kettő... - Elfordítottam a tekintetem Karáról, és a bejáratot kezdtem fixírozni. Innentől kezdve nem csúszhat be semmi baki.
  - Három! - Az önjelölt vezető jóformán még ki sem ejtette az utolsó szót a száján, mi már megsarkantyúztuk a lovainkat, és úgy törtünk ki az istállóból, mintha puskából lőttek volna ki minket, nem törődve az utánunk kiabált parancsszavakkal és fenyegetésekkel. Az őrült tempó miatt senki nem mert az utunkba állni, ígyhát zavartalanul jutottunk el a kapuig- amin később át is ugrattunk, hogy tovább folytathassuk az utunkat a szorult helyzetben levő, ostrom alatt álló Trost felé.