Wish You Were Here

Első rész

Szeptember egy. Egy új év kezdete. Egy új év még több idegesítően érdeklődő, sajnálkozó és lenéző pillantásokkal. Én és Elyse egy magániskolába járunk, ami a „diákok különleges tehetségeknek kidolgozásával" foglalkozott, hogy a honlapunkról idézzek. Még apa íratott be ide. A régi iskolánk után, Elyse-sel megmondtuk a szüleinknek, hogy nem tudunk központi iskolában maradni. Így kerültünk ide, ahol a néha megforduló celebek gyerekeitől, kezdve a legzseniálisabb elméig, minden féle gyerekkel találkozhatsz. Mi ketten leginkább a művészetek felé hajlunk, Elyse-sel, de ő természetesen sokkal több örömet lel benne. Ő -a megszokott óráinkon kívül- hetente kétszer festészetre, egyszer zongorára, fuvolára, és csellóra jár, én viszont a heti négyszeri kreatív írásommal és egyszeri fotózás szakkörrel ki is merülök. Ez az iskola teljesen más, mint a többi. Itt már nyolcadikban választanod kell egy szakkört, ami már a jövőd felé fog téged terelni. A tanárok azt gondolják, ha túlhajtod a gyereked, jobban fog tanulni. Hát sajnos tévednek, mert a napi délután 4 óráig iskolában töltött idő, nem a jövőnk felé fog vezetni, hanem a hajhullás felé.

A második nap, Elyssel már 8-kor találkoztunk a házuknál, az utca túloldalán. Anya már megint nem jött haza, de ezt nem mondtam el neki. Azt akartam, hogy a második nap, mind kettőnknek jó legyen.
Mikor beléptünk az iskola ajtaján, már is el kezdtek szállingózni felénk a diákok, akik felismertek. Megkérdezték, milyen volt a nyár, de szinte már feltűnően kérdezték, csak tőlem, mindannyian, hogy vagyok, amitől a szorongásom csak a plafonig repült. Ezt barátnőm is felismerhette, a gyűrűm egyfolytában lévő piszkálásáról, és mindenkitől elköszönve, utat törve mindkettőnknek vezetett a termünk felé. Miután a folyosón történteket, mind lejátszottuk az osztályban is, bejött a tanár, mire mindenki a helyére rohant. Mi ketten elfoglaltuk a törzshelyünket az ablak mellőli padsor legutolsó padjában és kipakoltunk.
- Hál’ isten, osztályfőnöki van! – suttogta nekem Elyse. Én helyeslően bólintottam és, mint mindig az iskola bejárata előtti parkot bámultam, mikor valamin megakadt a szemem. Kettő magas, göndör fejen állapodott meg a tekintetem, ahogy követtem őket az iskolához vezető úton. Aztán ahol a bejárat lehetett az igazgató tűnt fel és indult el feléjük. Egy dologban vagyok biztos: életemben nem láttam még azt a kettő fiút itt. Összehúzott szemöldökkel néztem, ahogy elindulnak az iskola felé, mikor egy enyhe lökés ébresztett fel, a már is összeesküvés elméleteket gyártó agyam kattogásából.
- Winter Barlow? – hallottam meg a tanárnő hangját.
- Jelen! – vágtam rá rögtön.
A tanárnő nagyot sóhajtott.
- Értem Winter, hogy maga egy álmodozó típus, de az első napon kérem még figyeljen oda.
- Értem, és sajnálom Ms. Seekers. Nem fog többet előfordulni.
A tanárnő bólintott és tovább olvasta a névsort.
- Itt lökdöstelek. Mit néztél?
Újra kinéztem az ablakon.
- Figyelj, te már láttál ebben a suliban, két, talán nálunk kicsit magasabb, göndör hajú fiút? – hadartam el.
Elyse csak bámult rám.
- Na, ez aztán egy nagyon egyedi leírás volt, gratulálok, Winter. Nem, biztos nem láttam még két göndör hajú fiút, még csak az osztályban sincs legalább kettő. – mutatott Charliera, és Sebastianra, miközben erősen artikulálva suttogott nekem.
- Nem érted. Ezek ketten, ott kint újak. – suttogtam vissza.
- Lányok, emlékszenek mi volt múlt évben, nem igaz? Megígérték ebben az évben nem lesz semmi, vagy szétültetem magukat.
- Bocsánat tanárnő – mondtuk egyszerre.
- Helyes, és most új híreim vannak... – kezdte, de kopogás szakította félbe. Az ajtó félig kinyílt, és az igazgató lépett be. Az osztály rögtön, szinte, mintha be lennénk kódolva köszöntötte, a férfi pedig intett Ms. Seekersnek. A nő kiment, a terem pedig egyidejűleg kezdett el zúgni.
- Itt meg mi történik? Nem lehet, hogy az a két új gyerek ide jön? – fordult rögtön felém Elyse.
- Pont ezt akartam mondani.
- Bár biztos, hogy nem pontosan ide fognak jönni, sőt fogadni mernék – dőlt hátra Elyse.
- Fogadni mersz?
- Igen.
- Akkor fogadjunk egy pofonban, hogy ide jönnek – néztem rá kihívóan. Ő már megszokottan tartotta oda a kisújját. Beleakasztottam a sajátom és megráztuk.
Az osztály zúgását az ajtó nyikorgása törte meg. A tanárnő lépett be rajta. Teljesen egyedül. Elyse a már szokásos „én megmondtam” arccal nézett rám, én pedig csalódottan sóhajtottam fel. Ez fájni fog.
- Nos, gyerekek, tudjátok az új év, mindig új dolgokat hoz el számunkra. A mostani év pedig két új diákot hozott el nekünk.
Elyse elkerekedett szemmel nézett a tanárra, én pedig izgatottan elmosolyodtam, mikor két göndör hajú, kissé magas fiú lépett be az osztályba.
Én pedig azzal a lendülettel lekevertem egyet Elysenek.

A csattanás szinte átvágta magát minden hangon. A mellettem ülő, először az arcához kapott, aztán pedig, a világ leghangosabb nevetését produkálva dőlt hátra. Döbbenten hallgattam, a kezem pedig még mindig a levegőben volt, de mikor Elyse elkezdett rám mutogatni, kontrolláltalanul röhögve, miközben szavakat próbált kipréselni magából, nevetni kezdtem. A többiek körülöttünk a szájukat eltakarva csatlakoztak. De ez abba is maradt mikor Ms. Seekers hangja szólt rám.
- Barlow!
Mindenki csöndbe lett, már csak Elyse dülöngélt mellettem, visszafogva nevetését. Elkerekedett szemmel néztem a tanárra, akit szinte el is felejtettem.
Édes istenem Winter. Jól kezdesz. Nem elég, hogy ezzel lehetségesen ingyen jegyet szereztél az igazgatóiba, de, hogy muszály a két újonc előtt ezt lerendezned.
- Elképesztően sajnálom tanárnő, de...
- Az én hibám volt Ms. Seekers. Én fogadtam vele.
- De nem maga pofozta meg, Quinn. Na és megtudhatnám miben fogadtak?
- Hát az úgy volt, hogy... – kezdte Elyse, de én közbe vágtam.
- Az én hibám, volt tanárnő. Én mondtam, hogy fogadjunk, csak...
- Csak? Örülök, hogy jól van Winter, felettébb örülök, de a családi háttere nem ruházza fel arra, hogy azt tegye amit akar! – emelte fel a hangját a nő.
Elyse hirtelen elnémult. Ms. Seekers, mint aki rájött mit mondott, hirtelen bezárta a száját.
A fejem mintha, már egy mindjárt felrobbanó szerkezet lett volna. Már csak ez kellett. Éreztem a sajnálkozó tekinteteket. Éreztem, ahogy perzselik a bőrömet, mint a szén. Éreztem, ahogy a szempárok elzárják tőlem a levegőt, mint a hamu, és betöltik a tüdőmet. Felpillantottam. A két fiú még mindig döbbenten nézett minket. Engem bámultak. Nekem pedig volt még pont annyi ügyességem, hogy az egyikkel felvegyem a szemkontaktust.
Ennyi.
Nem bírok tovább itt lenni.
Olyan lendülettel keltem föl a helyemről, hogy a székem majdnem hátra dőlt. A padok között siettem a szabadságot jelentő ajtó felé.
- Ms. Barlow!
- Winter! – kiáltottak fel Ms. Seekers és Elyse egyszerre. Már a tanárnő hangjában is hallottam azt az undorítóan idegesítő sajnálkozást.
Mielőtt viszont még elértem volna az ajtóig, a tanárnő megragadott. Én nem mozdultam. Fájdalom futott végig a karomban.
Francba, azok a zúzódások még frissek. – gondoltam vissza, összeszorított fogakkal, a karomon lévő kékes zöld foltokra.
- Engedjen el, kérem. – mondtam, élesebben, mint terveztem.
Az osztályt betöltő csönddel, ölni lehetne. És olyan érzés volt, mintha én már haldokolnék. A hangom pedig olyan volt ebben a csöndben, mint mikor egy penge átszeli a húst, felszelve az éreket, és mintha pont a tanárnőben teljesedett volna ki. De mégis, úgy éreztem én vérzek.
Felnéztem Ms. Seekers-re. A szemében égő sajnálatba és szánalomba, enyhe harag vegyült. Az én szememben nem tudom mi fénylett, de valami olyan, amitől a tanárnő ledöbbent. Én pedig a nő döbbenetét kihasználva és, hogy ettől a szorítása kissé engedett, kitéptem magam a kezéből.
Ahogy az ajtó felé siettem, még vetettem egy utolsó pillantást a fiúra, akinek szerencsésen belenéztem a szemébe. Kiléptem az ajtón.
Ledermedtem.
Végre valami újat láttam a szemében. Nem sajnálkozást és szánakozást. Inkább olyat amire nem számítottam.
Aggódást.

Ps.: A következő rész Finn szemszögéből, lenne megírva, de csodálkoznék, ha lenne rá potenciál, hogy kirakjam.
Ha van valamiféle tanács írj, ha pedig tetszett jelezd nyugodtan!😊