A fenyőerdő rókái

Egy róka és egy lány meséje

  Egy férfi szeretetteljes mosollyal nézte a vár ablakainak egyikéből az udvaron játszódó megszokott jelenetet. Egy hat év körüli vörösesbarna hajú gyermek rohant megállás nélkül odalent, hogy üldözői el ne fogják. Az uralkodó sajnálta a negyvenet betöltött nőt és a húsz éves fiát, kik minden nap megfutják ezeket a kénytelen köröket. Tagadni sem merte volna, hogy a gyermeke egy eleven és csíntalan lurkóvá cseperedett. Mégsem bánta huncutságát, mellyel betöltötte az udvar komorságát mosolyaival. Alexander minden bizonnyal újból tanulmányai művelése elől menekülhetett, már sokadjára. Édesapjaként most látta érdemesnek megpróbálkozni taníttatásával, mit fia már nem fogadott tejes egyetértéssel. Ugyan is nem szerette fogadott tanítómestereit, sem a vár bölcseinek okítását. Úgy döntött az unalmasabb pillanatokban kioson, és elszökik Friedreichhez játszani.

Az ifjonti éveit elhagyott lovagtanonc és a herceg oly szoros barátságot ápolt, hogy az emberek rájuk nézve könnyen testvérpárnak hihették őket. Alexander számára az idősebb remek játszópajtásnak bizonyult, mibe az említett könnyen bevonható volt minden csíntalanságba. A támogatás pedig maga édesapja adta, aki sosem bánta ezt a fajta törődést, melyet gyermeke kapott. Legalább most egy másik formában visszakapta azt a szeretetet-mit édesanyja adott volna. Alexandra emléke sokszor, fájdalmas magánnyal töltötte be a férfi szívét, de az évek alatt a nosztalgikus emlékképek elhalványították a borús érzelmeit.

Újból lenézett a társaságra, Frederick még mindig kitartóan kergette a herceget. Julietta lassított léptein. Föladta a macska-egér játékot, és reménytelenül ingatta fejét a két alak irányába, akiknek ez már csupán szórakozás volt. Ekkor a férfi úgy döntött, hogy csatlakozni fog a társasághoz, ezért lesietett a lépcsők fokain. Már csak egy ajtó választotta el attól, hogy kilépjen a vár udvarára. A kijárat régi halvány emléket idézet föl benne, ahogy gyöngéden karon fogta Alexandrát és együtt léptek ki a friss levegőre. Belesajdult a szíve egy pillanatra, de mégsem hagyta, hogy úrrá legyen rajta a régi gyász érzése. Sosem akart egy megsavanyodott férfivé válni, ki képtelen túllépni gyászán. Hagyta tehát e-gondolatait is elszállni és egyszerűen ki lépett.

A szél egyből fölkapta vörös tincseit, és játékosan megcirógatta vele arcának bőrét. Egy kellemes nyár eleji szellő volt ez, halványan sodorta hol a melegebb, néhol a hidegebb légáramlatokat. Az udvarban csak néhány fa táncolt együtt röviden a fuvallatra, a távolból még is hallani lehetett az erdő magasztos moraját. Az egységesen lerakott kőlapok között vad pitypang kandikált ki, néhány rakoncátlan fűszállal együtt melyek szintén hajladoztak.

A király borostyán tekintete újra Alexandert figyelte, ahogy arcán egy hatalmas mosoly terült szét, amint észrevette őt. Azon nyomban odaszaladt hozzá, ezzel magára vonva gondozónője tekintetét. Az uralkodó és Julietta szeme ekkor összetalálkozott. A király hálásan biccentett felé, a nő pedig visszamosolyodott.

Frederick lassította lépteit, amint fölfedezte az újabb érkezőt. A lovagtanonc ugyan könnyedén utolérte volna a hat éves herceget, azonban szórakozásból engedte, hogy azt higgye lehagyta. Pont az ki mindig készségesen visszavitte tanáraihoz. Ugyan csak ő is figyelni kezdte a találkozás jelenetét.

A király leguggolt, majd hagyta, hogy Alexander nekifutásból nyakában kössön ki.

– Apám! – kiáltott vidáman, és szorosabbra fonta kis karját nyaka körül. Mindig örült, ha apja időt szakított teendői mellett őrá is. Bár félni valója is akadt, hiszen gondviselője visszavihette a mestereihez. Ennek elkerülése érdekében könyörgésre fogta. – Kérlek, mond, hogy nem kell ma többet tanulnom! – kezdett esdekelni, miközben próbált tekintetével is hatni apja döntésre.