Prológus

1.3K 98 26
                                    


Felébredvén észreveszem, hogy láncok borítják a testem. A nyakamon erősen szorít, de a többi is éppolyan elviselhetetlenül feszít. Ezek nem olyanok, mint megláncolt lélekként.

Megragadom az egyik karomon lévőt, és próbálom leszakítani, de egyszerűen nem történik semmi. Elakad a lélegzetem. Lassan a számhoz emelem a mutatóujjam, és finoman megharapom.

– Fáj... – suttogom.

Mi történt? Mi lett a képességemmel? A fenébe is! Egyik képességem se működik.

Hol vagyok egyáltalán?

Egy üres szoba közepére láncoltak le, mint egy állatot. Valami elhagyatott régi házban lehetek. Piszkosak a falak, néhol lehámlott a tapéta. Az ablakokon nincs függöny, az üveg is némelyik ki van törve.

Nem emlékszem, mi történt. Valaki kitörölte volna ezzel kapcsolatban az emlékeimet?

Megmerevedek, amikor lépteket hallok az ajtó felől. Visszafojtott lélegzettel várom, hogy ki lép be rajta. Hangos nyikorgással tárul ki.

Nagyra nyílt szemmel nézem az előttem álló férfit. Először nem mond semmit, csak becsukja maga után az ajtót. Körbe tekint a szobán, majd egy hatalmasat sóhaj.

– Tehát magadhoz tértél végül – szólal meg, majd a kezét az állára simítva sétál körbe engem. Nem fenyegetően, de mégis távolságtartóan. Úgy néz rám, mintha valami bűnt követtem volna el.

Hirtelen nem is találom a szavakat, csak nézem őt meredten. Egy nagyobb sóhaj után megszólalok.

– Miért vagyok leláncolva? Hol va...

– Hallom a kérdéseid, nem kell kimondanod őket. Ezt jól tudod... – mondja keményen. Sosem beszélt még így velem. Mit tehettem? – Eluralkodott rajtad az erő, ami benned van. Nem tudom, mennyire lehetek őszinte veled...

– Viccelsz? Miért ne lehetnél velem ősz...

– Azért, mert valaki teljesen más lettél, amikor átváltoztál! – kiált rám hirtelen felindulásból. Soha nem kiabált velem ezelőtt. Nem az a típus, aki ok nélkül beszél így a szerelmével. Bántottam őt?

– Mégis mivé változtam át? – nevetek fel kínomban. Abszurd ez az egész. Egy isten tud alakot váltani? Sosem hallottam ilyenről még a Lánctalan című könyvben sem, pedig abban rengeteg információ van.

– Te teljesen más vagy, mint mi, akik a kezdetek óta vagyunk istenek. Mi alkottunk minden élőt. – Az ablakhoz sétálva felsóhajt. Egy pillanatra olyan, amilyen mindig is volt, de a pillanat hamar elszáll. Komor tekintetét rám fordítja. A kezét ökölbe szorítja. – Nem azért lettél megláncolt lélek, mert meghaltál. Te éltél. Feláldoztad az életed egy másik emberért. Melzenornak adtad a lelked, a szolgálataid, pedig semmiről sem tudtál. – Elkezd sétálni körülöttem, és úgy folytatja a mondandóját. Úgy viselkedik velem, mintha egy vádlott lennék. – A Lánctalan című könyvet nem szabadott volna a kezedbe adnia. Azt hitte, ha nem kötnek hozzá láncok, te akkor is mellette maradsz majd. Azzal viszont nem számolt, hogy istenné változol át. Feltüzelt téged Eron, aki a szemed láttára ölte meg a szerelmed. Egyszerűen – kiált fel hangosabban –, nem tudtál uralkodni magadon. Az erő, amely benned volt a pillanattól kezdve, ahogy eladtad a lelked, a felszínre tört. Benned egyre csak erősödött, míg a végén kitört, mikor érezte, hogy szükséged van rá. – A falnak dőlve rám szegezi a tekintetét. Ijesztő. – Ez az erő megállás nélkül fejlődik benned még most is... – Élesen beszívja a levegőt. – Azt hittem, boldogok lehetünk együtt.

Mivé váltam?Where stories live. Discover now