귀신 ( HyungWonho ) (3. Évad )

14. Am I wrong?

Lassan, de biztosan próbáltam magam rávenni hogy elhagyjuk Minhae biztonságot jelentő házát és elinduljunk arra a helyre, amit otthonnak soha nem tudtam nevezni. Mindketten elköszöntünk az idős asszonytól és nekivágtunk a második próbának. Itaewon volt az első úticélunk, ugyanis Hyungwon össze akarta szedni pár cuccát a régi házukból plusz fel akarta keresni a barátait és megnyugtatni őket hogy minden rendben van. A repülőút csendesen telt, mindketten kimerültek voltunk az előző nap eseményei miatt.
Azért be kell valljam, hogy sokkal nyugodtabb voltam mint előző alkalommal. A tét most közel nem volt olyan nagy, bár iszonyatosan fájtak anyám szavai. Tisztában voltam vele hogy sohasem szeretett igazán, a nagyszüleim a haláluk előtt megmondták hogy anya igazából sohasem akart gyereket, amikor pedig megtudta hogy milyen adottságaim vannak, még jobban undorodni kezdett tőlem.
-Wonho, megérkeztünk.- szakított ki Hyungwon lágy hangja a gondolatmenetemből. Jelen pillanatban ő volt az egyetlen, aki miatt úgy éreztem hogy nem adhatom fel.
-Gyere, menjünk!- fogta meg a kezem és kezdett el húzni a kijárat felé. Nem nagyon hatották meg a rosszalló pillantások, amiket a reptérről kifelé menet kaptunk az emberektől. Kicsit furcsa volt a tudat, hogy mostmár más is látja Hyungwont, de kimondhatatlanul boldog voltam. Nem sokat kellett sétálnunk Hyunwoo házáig. A második kopogás után a srác azonnal ajtót nyitott. Ahogy meglátta az előtte álló személyt, könnyek lepték el a szemét.
-Most csak álmodom, ugye? - kérdezte halkan. Hyungwon elmosolyodott és egy szoros ölelésbe vonta a fiút.
-Örülök hogy újra látlak! Itt vagyok, ne sírj, hallod?- ütögette meg a srác hátát vigyorogva.
-Azt hittük hogy meghaltál! Még el is búcsúztál tőlünk. Akkor hogy lehet hogy még itt vagy?
-Ez egy nagyon hosszú történet, de Wonhonak hála, itt vagyok. - nézett rám mosolyogva, mire az egész arcom elvörösödött.
-Öhhm, gyertek be, Taehyung is itt van.- invitált be minket Hyunwoo a házba. Taehyung a kanapén ült egy pohárral a kezében. Ahogy meglátott minket, a kezében tartott tárgy egy hangos csattanással érte el a padlót és hullott szilánkokra.
-Kim Taehyung, ma már a második poharamat töröd össze! - ingatta a fejét rosszallóan Hyunwoo.
-Majd veszek másikat!- legyintett Taehyung, majd szinte futva indult meg felénk és egy hatalmas ölelésbe vont minket. Bár fogalmam sem volt hogy mivel érdemeltem ki, de nagyon jól esett.
-Tudtam hogy életben vagy! Úgy örülök hogy újra látlak benneteket! Köszönöm Wonho hogy visszahoztad a legjobb barátomat! - nyomott egy puszit az arcomra, mire Hyungwon egy szúrós pillantást vetett rá.
-Óóó...- futtatta rajtunk végig a tekintetét Taehyung, majd elkiáltotta magát. - Együtt vagytok??? De jó! Hallod Hyunwoo, még nekik is sikerült! - mondta Tae és egy sokatmondó pillantást vetett a srácra, aki csak vörösödve fordult a fal felé.
-Ohh, fogd már be! Az soha nem fog bekövetkezni.- motyogta Hyunwoo, amit Taehyung a középső ujja felmutatásával jutalmazott.
-Azt hiszem jobb ha megyünk! Ahogy látom, bőven van mit megbeszélnetek. - mondta Hyungwon mosolyogva, majd összekulcsolta az ujjainkat és a bejárati ajtó felé kezdett húzni. Mielőtt kiléptünk volna, Hyunwoo felé fordult.
-Egyszer az életbe légy már férfi és valld be mit érzel! Szegény Tae 5.es korunk óta üldöz téged a szerelmével, te meg úgy teszel mintha nem éreznél semmit! Hallgass a szívedre!- mosolyodott el Hyungwon majd intett a srácoknak és kilépett az ajtón, engem természetesen húzva maga után. A következő állomás Hyungwon háza volt. Az sem volt valami hosszú séta, pár perc után megpillantottuk a fekete kovácsoltvas kaput. A fiú remegő kezekkel nyomta le a kilincset. A ház nagyon tiszta és rendezett volt, a falról családi képek tekintettek vissza. Hyungwon elengedte a kezem és elrejtve az érzéseit, a szobájába rohant. Persze pontosan tudtam hogy mennyire megviselte ez az egész. Mindenkit elveszített akit szeretett. Úgy éreztem, hogy neki most ugyanúgy szüksége van rám, mint ahogy nekem a tegnapi telefonbeszélgetés után. Halkan kopogtam a fehér ajtón és választ nem várva nyitottam be. Hyungwon az ágya szélén ült és egy megsárgult képet szorongatott a kezébe. Leültem mellé, átkaroltam a vállát és magamhoz húztam. A mellkasomra hajtotta a fejét és a könnyei utat találtak maguknak. Megszakadt a szívem hogy így kellett látnom. Senki sem érdemel ilyen sorsot. Az ellenségemnek sem kívántam volna, hogy ennyi szörnyűségen menjen át. Fogalmam sem volt hogy mennyi ideig ültünk ott, csak arra eszméltem fel hogy Hyungwon ajkai az enyémeken pihentek.
-Köszönöm hogy velem vagy! - suttogta elhajolva tőlem. - Ha nem jól mennének a dolgok a szüleiddel, mit szólnál ha ideköltöznénk? Szerintem anya sem bánta volna! - kérdezte csillogó szemekkel. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam az ötletre. Másoknak korainak tűnhetett volna az összeköltözés gondolata, de amiken mi ketten keresztülmentünk, kétségem sem volt afelől hogy mennyire szeretem ezt a fiút. Csak elmosolyodtam és a tarkójára csúsztattam a kezem majd egy szenvedélyes csókba vontam, amit ő egyátalán nem bánt és derekamat átkarolva viszonozta a gesztust. Egy kis idő múlva, levegőhiány miatt váltunk el egymástól. Hyungwon kipirult arccal nézett rám.
-Azt hiszem indulnunk kéne!- szólalt meg rekedtes hangon.
-Igazad lehet! Nem akarok elkésni. - mondtam halkan.
-Gyorsan átöltözöm és utána mehetünk! Kimész vagy maradsz? - kacsintott rám. Nagyon meglepődtem a tényen, hogy Ő ilyen is tud lenni.
-Azt hiszem inkább most kimegyek! Nem akarok még több problémát okozni magamnak. -indultam meg az ajtó felé zavartan. Még hallottam Hyungwon nevetését bentről.
-Igen, tényleg nagyon vicces, Chae Hyungwon. - fortyogtam magamba, de nekem is mosolyra húzódott a szám. Amíg Hyungwonnie öltözött, én a családi képeket kezdtem kémlelni a falon. Szinte mindegyiken csak az édesanyjával van, egy kép volt amin a barátaival és egy kép Jaejoongal. Tényleg nagyon szerethette, Ő pedig ilyen szemét módón bánt vele és összetörte a szívét. Egy dologban biztos voltam...én nem akarok újra csalódást okozni neki!
-Indulhatunk! - szakított ki a fiú hangja a gondoltmenetemből. Egy fekete inget viselt egy fekete farmerral, ami nagyon jól állt neki. A hátán egy szürke hátizsák pihent.
-Túl sok? - kérdezte az öltözékére mutatva. - Azért mégiscsak a szüleidnek mutatsz be, fogalmam sem volt hogy mit vegyek fel.
-Ne aggódj, tökéletes vagy! - mosolyodtam el. - Ha nekik nem tetszel, akkor kapják be! Nekem tetszel és ez a lényeg.- nyomtam egy apró csókot a szájára. Megfogtam a kezét és nyugodt léptekkel indultunk el a legközelebbi buszmegállóba.