Vége, mielőtt elkezdődhetett volna

Draco kontra Dumbledore II.

"- Az én lehetőségeimet!? – fortyant fel Malfoy. – Itt állok, pálcával a kezemben – meg fogom ölni...
– Ne áltassuk magunkat, kedves fiam. Ha meg akarnál ölni, megtetted volna, miután lefegyvereztél, és nem csevegnénk itt a kalandjaidról.
Malfoy arca hirtelen ugyanolyan fehér lett, mint Dumbledore-é.
– Nincs választási lehetőségem! – harsogta, mintha önmagát győzködné. – Meg kell tennem! Különben megöl! Megöli az egész családomat!
- Tudom, hogy nehéz helyzetben vagy – nézett rá elkomorodva Dumbledore. – Mit gondolsz, mi másért nem avatkoztam közbe? Tudtam, hogy Voldemort nagyúr végezne veled, ha megtudná, hogy gyanúsítalak.
Malfoy összerezzent a név hallatán.
– Tudtam, mi a feladatod, de ezt nem árulhattam el neked – folytatta Dumbledore. – Féltem, hogy Voldemort legilimenciával vizsgál téged. De most végre nyíltan beszélhetünk... Még mindig nem történt nagyobb baj, nem bántottál senkit, igaz, csak a szerencsén múlott, hogy a két ártatlan áldozatod életben maradt... Még tudok segíteni rajtad, Draco.
– Nem, nem tud – rázta a fejét Malfoy, és épp úgy rázkódott pálcát markoló keze is. – Rajtam senki nem tud segíteni. A Sötét Nagyúr azt mondta, vagy megteszem, vagy megöl. Nincs választásom.
– Állj át a jó oldalra, Draco, és olyan oltalmat kapsz, amit remélni se mernél. Mi több, még ma éjjel elküldöm a Rend tagjait édesanyádhoz – őt is a védelmünkbe vesszük. Apád pillanatnyilag biztonságban van az Azkabanban, de ha eljön az ideje, őt is elrejtjük majd. Állj át a jó oldalra, Draco... Te nem vagy gyilkos.
Malfoy némán bámult Dumbledore-ra, mintha fontolóra vette volna az ötletet. 
– De hát eljutottam idáig – szólalt meg végül. – Mindenki azt hitte, belehalok, ha megpróbálom, és mégis itt vagyok... pálcát szegezek magára... a kezemben van az élete...
– Tévedsz, Draco – felelte csendesen Dumbledore. – A te életed van az én kezemben.
Malfoy nem válaszolt. Résnyire nyitva volt a szája, és pálcát tartó kezét, mintha egy kicsit lejjebb eresztette volna. Ekkor azonban léptek szapora dobogása hangzott fel a lépcsőn, s egy másodperccel később négy fekete taláros alak rontott ki a toronykilátóra, félresodorva az ajtó előtt álló Malfoyt.
– Dumbledore védtelenül! – szólt egy mohón vigyorgó, zömök nőhöz fordulva, aki akár a nővére is lehetett. - Dumbledore pálca nélkül! Dumbledore egyedül! Ügyesen csináltad, Draco, nagyon ügyesen!
– Jó estét, Amycus – köszönt Dumbledore olyan nyugalommal, mintha a halálfaló teázni érkezett volna a toronyba. – Látom elhozta Alectót is... elragadó...
A nő dühösen vihogott.
– Azt hiszi, a viccelődés megmenti a haláltól? – károgta.
– Viccelődés? – vonta fel a szemöldökét Dumbledore. – Téved, ezt jómodornak hívják.
– Gyerünk! – szólalt meg egy sovány, csimbókos szürke hajú, pofaszakállas férfi, aki szemlátomást feszengett a fekete halálfaló-talárban. Recsegő ugatással beszélt , és a testszaga is sajátos volt: a mocsok és a verejték bűze keveredett benne a kiontott vér összetéveszthetetlen illatával. Piszkos ujjain hosszúra nőtt, sárgás körmök éktelenkedtek.
– Maga az, Fenrir? – kérdezte Dumbledore.
– Én vagyok – felelte a pofaszakállas. – Örül, hogy eljöttem, Dumbledore?
– Nem, nem állítanám.
Fenrir Greyback elvigyorodott, kivillantotta hegyes fogait, majd lassan, élvetegen megnyalta ajkát. Az állát lecsordult vér szennyezte.
– De hiszen tudja, mennyire szeretem a gyerekeket, Dumbledore.
– Értsem úgy, hogy már nem is csak teliholdkor vadászik? Ez roppant szokatlan... Annyira megkedvelte az emberhúst, hogy havonta egy nap nem elég az étvágya csillapítására?
– Jól mondja – vigyorgott Greyback. – Ez megdöbbenti, ugye? Most megijedt, mi?
– Bevallom, undorodom kissé – felelte Dumbledore. – És valóban megdöbbent, hogy Draco elhívta magát ide, ahol a barátai élnek...
– Nem hívtam – motyogta Malfoy. Tekintetével kerülte Greybacket, mintha a látványát se tudná elviselni. – Nem tudtam, hogy ő is jön...
– Hogy is hagyhattam volna ki egy roxforti kirándulást, Dumbledore? – ugatta Greyback. – Hisz annyi szétmarcangolni való torok van itt... annyi ínyencfalat! – Mutatóujja sárga körmével piszkálni kezdte metszőfogait. – Maga lesz a desszert, Dumbledore...
– Nem – szólalt meg a negyedik halálfaló, egy széles, durva arcú férfi. – A parancs világos: Dracónak kell megtennie. Gyerünk, Draco, ne késlekedj!
Malfoy azonban mintha a maradék elszántságát is elvesztette volna. Borzadva bámulta Dumbledore falfehér arcát, amire most fel se kellett néznie, hisz az igazgató már félig leroskadt a mellvéd tövébe.
– Nézzetek rá, amúgy se húzná már sokáig – jegyezte meg a félrebillent fejű halálfaló. – Mi történt magával, Dumby?
– Gyengeség, lassuló reflexek, Amycus – felelte Dumbledore. – A hajlott kor átkai... Egyszer majd maga is megtapasztalja... ha szerencséje van, és megéri...
– Mit fecseg? Mit fecseg? – hadarta hirtelen dühvel a halálfaló. – Mindig ilyen volt maga, csak beszél, beszél, de nem csinál semmit! Nem is tudom, mit törődik magával a Sötét Nagyúr!Gyerünk, Draco, öld meg!
Ekkor azonban ismét lépések hallatszottak lentről, majd egy hang harsant:
– Eltorlaszolták a lépcsőt! Reducto! Reducto!
– Gyerünk, Draco, mire vársz? – türelmetlenkedett a durva arcú. Malfoy keze azonban annyira remegett, hogy célozni se tudott már.
– Majd én! – recsegte Greyback, és vicsorogva megindult Dumbledore felé.
– Azt mondtam, nem! – kiáltott rá a durva képű. Fény villant, és az ártás a mellvédnek lökte a vérfarkast."