Gyilkosság London utcáin [Átírás alatt]

2. fejezet

– Szia. - köszöntem neki, mintha meg lettem volna lepve a látványától. Persze, számomra ez lehetetlennek tűnt, főleg az ő esetében, hisz túl kiszámíthatónak találtam.
– Jó... Azt hiszem szia - mondatára elmosolyodtam, mert végre elkezdett tegezett, vagyis úgy tűnt.
– Az aktákat... hoztam el. - kissé dadogott, mintha zavarban lett volna. Félt a szituációtól. A változástól. A kezembe nyomta a mappát, ami tele volt az akkori áldozatok nevével az üggyel kapcsolatban.
– Szerintem kezdjük a legelején. Rendben? - bele kellett vágnom a közepébe. Tudni akartam, ki is lesz a társam, mivel nincs más választásom.
– Igen, hát... hol is kezdhetném, a nevem Jude Watson, Írországban születtem, ott is éltem, míg el nem végeztem a főiskolát. Most a Great Collage Streeten lakom egy praktikus, kis kertes házban.
– Gondolom kertészkedni is szoktál? - ezt a zakóján lévő sárból következtettem ki.
– Igen, szoktam. Maga jön kisasszony, azt hiszem. - meg fogok őrülni, ha még egyszer kiejti a száján ezt a szót.
– Kérem, ne hívjon így, meglátásom szerint nem sokkal öregebb, mint én. - próbáltam udvarias lenni, ami nem mindig az erősségem.
– Mellesleg a nevem Madison Winter, mint azt már tudja. Londonba tizennyolc évesen költöztem a gimnázium után. Én itt a Great Scotland Yardon élek. - Szerintem egész jó volt. Precíz és korrekt.
– Miért hordasz ilyen régi ruhákat? - úgy gondoltam, ha már ismerkedek legyen gyors és eléggé spontán.
– Pusztán... ízlés. - a hazugságot soha nem toleráltam, pedig mindig észrevettem.
– Az órát is? - bólogatása, csak dühösebbé tett. Fogalmam sincs, miért reagáltam ennyire túl.
– Miért próbálsz hazudni? - motyogtam az orrom alatt.
– Tessék? - a szemébe akartam mondani az igazságot máig se értem miért nem tettem.
– Megértem azt, hogy nem vagy velem teljesen őszinte, hisz bizalmatlannak hiszel. Főleg mivel láttad a bemutatkozásomat Wood parancsnoknál. Visszatérve biztos megfordult a fejedbe, ki is lehet az a lány aki ajtót nyitott. Nem de? - terelni kezdtem a szót. Nem szerettem volna már az első napnál elmondani az igazat.
– Igen, tényleg. Hozzátartozód? - meglepetten kérdezett vissza.
– Amelia a unokatestvérem, Ashley pedig a pici csöppség. Gyere, be mutatlak nekik! - mutattam neki az arra vezető utat. Kullogva követett a gyerekszobáig.

A barátságos megismerkedés után következett az ebéd. Néma csönd uralkodott a levegőben, még a szél sem csapkodta az ablakot. Abban a napokban pedig elég viharossá vált az idő. Megértettem Watson miért is hosszú, vastag zakóban járkált. Ezek után Amy játszani vitte a kicsit magunkra hagyva minket. Mi pedig a dolgozószoba felé vettük az irányt. A barna íróasztal mögé befészkeltem magamat, míg Watson elém huppant le a bőrkanapéra.

—Eltűnt: Wilson White

Utoljára a Birdcage Walknál látták sétálni. Másodéves egyetemista.

—Áldozat: Amber Angel

Őt futva emlegették ugyanott. Megtaláltuk a Whitehall Gardensnél. Augusztus 8.-án. Tanárnőnek készült, 23 éves volt.

—Áldozat: John Blue

A következő és az utolsó az akták között. Ő is ott tűnt el, ahol a másik kettő. Megtalálták a Temzében. Bankár 40 év körüli. - olvasta fel az aktákat Watson a végén kissé unottan.

– Elsején találták meg John-t? - tettem fel a gondolkodtató kérdést.
– Igen. Szerinted találnánk még ott valamit?
– Miért ne. - a magabiztosság mindig is az erősségem.

Elindultunk a Westminster Bridge felé, mert az tartozik a hatás körünkbe. Ahogy láttam a vízparton elboldogul Watson. Csak száraz vért találtam a korláton.
– Mi történhetett?
– Hogy összerakjam a képet, mond el mit találtál. - azonnal el kezdtem gondolkodni.
– Egy szétszabdalt zsákot, egy bicskát és vért. - mintha egy átlagos ügyről beszélne.
– A zsákban vagy azon kívül?
– Mindenhol. - szerintem itt kissé túlzott, de el lehet neki fogadni.
– A korláton lévő vért mondom Bethnek jöjjön, és analizálja...- rég múltról emlékszem rá. Gyerekkorom óta ismerem.
– Mert nem biztos, hogy az áldozaté.
– Olvasol a fejemben. - erre egy kis meglepettség töltötte el az arcát, sőt igazán az enyémet is.
– A bicska véres volt ?
– Nem, miért? - akkor átvághatták vele a zsákot. Tovább agyaltam volna, ha társam nem zavarja meg.
– Egy kérdés: Honnan került a zsákban levő emberhez egy kés? - érdekes, de legalább tud gondolkodni.
– Ez nagyon jó kérdés Watson. - mosolyogva bámultam arca felé.