Hulló csillagok, akik hullócsillagok

Hulló(-)csillagok

Ötéves koromban azt hittem, hogy a csillagok sohasem hullnak le. Úgy véltem, örök feladatuk, hogy ott ragyogjanak fent az égen, s amikor nekem már rég aludnom kellene, nyolc óra körül, megmutassák magukat a Földön lakóknak. Gyermeki gondolat volt. A csillagok ugyanúgy lepottyannak, mint a könnycseppek az ember álláról a földre. Erre az első éjszaka jöttem rá, amelyet nem egyedül töltöttem.

– Te, szerinted minden örökkévaló? – suttogta egy Ádám nevű srác a fülembe, miközben a padláson elbújva éppen eggyé lett a testünk.

– A halálon túl is kell lennie életnek – súgtam vissza.

A fenét se érdekelte, hogy a hely koszos volt a portól, vagy, hogy mindketten izzadtak voltunk. Az sem nagyon hatott meg minket, hogy a srácnak barátnője volt. A csillagokat nézve tejesen természetesnek hatott a lihegésünk. Valami olyasmi volt ez, amit nem akartam szégyellni. Őt szerettem, és hittem benne, hogy ő is azért csalja azt a bizonyos lányt, mert szeret. A szerelemben mindent szabad, hát nem? Akkor meg miért ne ölelhetnénk egymást?

– Katolikus vagy, és hiszel a halál utáni életben, mégis velem fekszel? – a srác egy nagyot lökött rajtam, mire felsikítottam. A testemet elöntötte a felhőtlen gyönyör érzése.

– Ha ez a menny, vállalom aztán a poklot – mosolyodtam el.

Beletúrtam a hajába. Ó, hogy én mennyire, elmondhatatlanul szerettem azokat a szőke tincseket!

– Ez a menny neked? Elég sivár – utalt a padlásra.

– Te velem vagy.

– Szóval neked a szex maga a mennyország? – A sötétben láttam, hogy ráncolja a homlokát.

– Te vagy nekem a mennyország. Az, hogy a karjaidban tartasz és szeretsz.

Nem érkezett válasz. Felkelt mellőlem és a cigarettatárcájához nyúlt. Kivett belőle egy szálat, aztán egy gyufával meggyújtotta és szívott belőle egy nagyot. Még csak nem is köhögött, ellenben velem. A füst elhomályosított mindent, habár már nem is akartam látni a csillagokat. Könyörtelenül ott állt előttem, szótanul, a cigije hamuját pöckölve. Füstkarikákat fújt, mintha csak azt akarná mondani nekem, hogy ez az egész kudarcra van ítélve, a jövőnk fel lesz lógatva egy kötélre, s a kötél meg fogja azt fojtani.

A füstkarika az én nyakam körül állt meg. Ott elidőzött egy pillanatra, aztán szertefoszlott, de az az egy másodperc pont elég volt ahhoz, hogy megértsem: Ádám nem akar tőlem semmit.

Aznap este kiálltam az ablakba, és életemben először láttam egy hullócsillagot. Ahogy a csillag lezuhant, éreztem, az életem derűs és fájdalom nélküli részének vége. Véget ért minden gyermeki, ártatlan ábránd az első alkalommal.

*

– Hé, Ábel, neked mikor volt az első alkalmad? – kérdezte az egyik mellettem álló színész.

Kint álltunk a színház előtt, az előadás megkezdéséig még volt harminc percünk. Mélyen magunkba szívtuk az esti, hűvös levegő illatát, mintha az éjszakának valami egyedi szaga volna. Füstillata volt. Körülöttem mindenki dohányzott.

Szippantottam egyet a füsttel teli városból.

– Tizenhét voltam. Egy padláson történt.

– Jó bevállalós lehetett a csaj.

– Az ablakból látszódtak a csillagok. Láttam a tekintetében a fénypontokat. Holdarca volt és karcsú teste. Magasabb volt, mint én – éreztem, hogy elfog a szomorúság. Valahányszor megrohamoztak az emlékek, nem tudtam tőlük percekig szabadulni.

A csillagok aznap éjjel örökre leszakadtak az ég csillárjáról, én pedig hiába álltam fel színpadokra, nem tudtam a helyükre tekerni a villanyégőket, akármennyire is szerettem volna.

– Te Ábel, még mindig szereted őt?

– Dehogy – nevettem fel. Frusztrált a kérdés.

Egy másik színész mesélte el a szerelmi kalandjait, aztán megint én kerültem sorra.

– És a második? Milyen volt?

– Nem volt második.

Mindenki tátott szájjal állt.

Ádám volt az első és az egyetlen.

Valaki megszólalt, hogy ideje lenne visszamenni, kezdődik az aznapi megpróbáltatás. Én egy kicsit még ott maradtam.

Vajon merre lehetsz, Ábel? – tettem fel magamban a kérdést. Vajon hánnyal voltál már együtt? Emlékszel még rám? Megöregedtem. Hány meg hány tartott a karjaiban, de egynél sem dobogott a szívem, csak feküdtem, mint egy merev holttest.

Felnéztem az égre, de nem láttam egyetlen csillagot sem. A csillagok a városokban nem látszódnak. Túl nagy a fényszennyezés.

Arra gondoltam, talán soha nem is léteztek. Minden egyszerűen csak örökkévaló, nincs kezdet és vég. Ugyanolyan boldogtalan vagyok, mint húsz éve voltam. Ugyanaz az ember vagyok, aki akkor voltam. Ugyanaz a test, ugyanaz az arc köszönt, mikor reggelenként tükörbe nézek. Nem vagyok fiatal, se öreg. Tízéves koromban ugyanolyan idős voltam, mint most. Egyszerűen, csak ahogy az óra ketyeg, mindig visszakapok egy darabot abból az emlékezetből és történetből, amit nekem szántak.

A csillagok annak tanúi, hogy a világ örök. Van, akinek ezt örökre megmutatják, és van, akinek félúton eltűnnek. Lehullnak, és örökre lehullva is maradnak.

________________________________

Szép napot! Jelentem, még mindig élek! Ma egy kicsit szebb az éjszaka, a csend mindent körbeölel majd, amint kikapcsolom a gépet és leállítom a Cigarettes after sexet. Baromira bírom ezt a bandát. Megunhatatlan a szomorúság a hangjukban.

Remélem, tetszett ez a rövid kis novella! Végre írhattam egy kis yaoit...