A főesperes szíve |BEFEJEZETT|

Gonoszság

(Lola szemszöge)

Amint kiléptem a Notre Dame kapuján patakokban kezdtek folyni a könnyeim. Összetörtem.

Claude Frollo korántsem az a szívtelen zsarnok, akinek Bella beállította. Ez a férfi egy megtört ember, aki senkire sem számíthat. Amikor azt mondta, őt nem szereti senki, iszonyatos fájdalmat láttam rajta. Éreztem, hogy remeg a keze, mikor két tenyerem közé zártam, és azt mondtam, ő nem gonosz. És még előtte, amikor a szemébe mondtam, hogy nagyon magányos lehet, nem merte viszonozni a pillantást.

Odakint még mindig esett az eső. A ruháim nem tudtak megszáradni azalatt a rövid idő alatt, amíg bent voltam a templomban, szóval ez nem is igazán számított. Hajnalodott. Vissza kellett mennem, mielőtt Bella észreveszi, hogy eltűntem.

Bella ugyanabban a testhelyzetben feküdt, mint mikor itt hagytam. Mázli. Villámtempóban levedlettem vízben tocsogó ruháimat, visszavettem a pizsit, és befeküdtem a helyemre. Az alvás persze szóba sem jöhetett. Ahhoz túl sok minden kavargott a fejemben. Csak tovább bonyolítottam a helyzetet, mint mielőtt elmentem volna a templomba.

A kezemet bámultam, és minduntalan felidéződött bennem a Frolloval folytatott beszélgetés. Nem tudtam, mit tegyek. Segíteni akartam a főesperesnek; viszont ha megteszem, azzal elárulom Belláékat, akik olyan kedvesen fogadtak a legelső napon. Ugyanakkor biztos voltam benne, hogy amit ők minden évben elkövetnek Frollo ellen, az gonoszság. Egyikük sem akarja megérteni a másikat - hát ezek után csoda, hogy Párizs küzdőtérré változik farsangkor?

Claude Frollo volt az utolsó gondolatom, mielőtt elnyomott az álom.

Villámtempóban kellett szedelőzködnünk. A többiek elmondása szerint a déli harangszóig van idő eltakarodni, különben Frollo ránk uszítja a katonákat. Nagy volt a valószínűsége, hogy ez most be fog következni, hiszen Vince tizenegy órakor rontott be hozzánk, hogy szedelőzködjünk. Annyira kimerültünk a hajnalig tartó mulatozásban, hogy senki sem bírt felkelni.

Már majdnem elkészültünk. Tényleg nem kellett volna sok. Csak egy kis idő még...

De megszólaltak a harangok. Dél lett, és nem végeztünk. A szívem a torkomban dobogott, amikor meghallottam nyílódni a Notre Dame kapuját. Frollo ott állt előttünk, mereven és méltóságteljesen. Leírhatatlan undorral nézett végig rajtunk. Találkozott a tekintetünk. Semmit sem tudtam leolvasni az arcáról.

- Tüntessétek el őket! - adta ki a parancsot.

Elszabadult a pokol. A katonák valósággal megvadultak; mintha egész éjjel erre vártak volna. Szörnyű volt, amit tettek. Szétdobálták a holmijainkat. A lovaikat megvadították egy ostorcsapással, akik erre eszüket vesztve rontottak a tömegbe. Őket követték a gazdáik is, karddal a kézben. Fájdalmas ordításoktól lett hangos a főtér. A lovak mindenkit megtapostak, aki az útjukba került. A katonák pengéi egytől egyig véresek voltak. Minden véres volt.

Ki kell jutnunk innen. Csak a tér másik végébe kéne eljutnunk, Belláék házához. Ott biztonságban lennénk.

Futásnak eredtem. Nem jutottam tovább néhány méternél, amikor fájdalom hasított a felkaromba.

- Nem menekülsz!

Újabb fájdalomhullám söpört végig rajtam. Ostorcsapás. A karom csupa vér volt. Próbáltam tovább futni, de a katona, aki utánam kiabált (és nagy valószínűséggel a sebeimet okozta) elkapott a hajamnál fogva, és a földre rántott.

- Nocsak, friss hús - nevetett fel gonoszul. - Szerettelek volna közelebbről is szemügyre venni a tegnapi tüzes táncod óta, szépségem. Velem is játszadozhatnál, mint a főesperes úrral.

- Eresszen! - nyöszörögtem. Kíméletlenül rángatta barna tincseimet. A fehér ruhám piszkos lett és elszakadt. Ütöttem és rúgtam, de mindez semmit sem ért. Nem eresztett.

- Persze, elengedlek. De előbb játsszunk egy kicsit.

Sikítva kaptam az arcom elé a karomat, ahogy egymás után értek az ostorcsapások. Fájt. Nagyon fájt. Zokogtam a fájdalomtól. A katona pedig nevetett rajtam. Élvezte, hogy szenvedni lát.

Egy idő után nem jött újabb csapás. Óvatosan leengedtem mindkét karomat.

Claude Frollo állt a katona mellett. Olyan erővel szorította a férfi ostort tartó kezét, hogy elfehéredtek az ujjai.

- Ha még egyszer kezet emelsz rá, te leszel a következő, akit kivégeztetek - mennydörögte vészjósló hangon. A katona fülét-farkát behúzva elmotyogott egy elnézést-félét, aztán elhordta magát.

Frollo lenézett rám. Még mindig az a megfejthetetlen kifejezés ült az arcán. Vajon mit érezhet most? Bűntudatot? Örömöt? Nem tudtam volna megmondani.

De azt igen, hogy abban a pillanatban megbántam, hogy elmentem hozzá bocsánatot kérni. Megtört és magányos ember, az biztos. De kegyetlen is. Hogy lehetett képes katonákat uszítani ennyi védtelen emberre?!

Düh fortyogott bennem. Fel akartam állni, hogy minél gyorsabban tisztes távolságra kerüljünk egymástól. De nem bírtam megmozdulni. A karomat nem éreztem, a lábamba pedig éles fájdalom hasított, ha mozgatni próbáltam. A ruhám már nemcsak piszkos, hanem véres is volt. Vért köptem. Szívem szerint Frollo szeme közé köptem volna. Undorodtam tőle. Vissza akartam szívni minden kedves szót, amit a templomban mondtam neki. Nem érdemelte meg őket.

A főesperes lehajolt, és a karjaiba vett. Az az érzelemmentesség... rosszul voltam tőle. Csak nézett szótlanul. A lábamnál és a tarkómnál fogott. Fogása erős és stabil volt. Én fáradt és gyenge. Fejem erőtlenül bukott a mellkasára.

- Maga... tényleg tébolyult.

Elájulásom pillanatában sérült karommal a nyakába kapaszkodtam, mert úgy éreztem, zuhanok.