FARKASOK UTÓDAI - FÉLVÉREK I. (Befejezett)

- 8 -

Jaliyah G. Crabbnek a több órás buszozás alkalmat adott, hogy elmerüljön a gondolataiban, sőt még néha el is szundított. Hátrahagyott maga mögött mindent. Igazán nem kötötte a nagyvárosba semmi. Ezt látta az anyján is, hogy nem érezte ott jó magát, csak ha dolgozott, ha gyógyíthatott. Jaliyah igazságtalannak érezte a sorstól, hogy a halál ilyen hamar és fiatalon elragadta az édesanyját. A legkisebb rosszindulat sem volt az asszonyban és a legnagyobb igyekezettel és odaadással segített a beteg embereken.

Orvos volt, és ugyan kötötte az orvosi eskü, de nem csak a lánya tartotta úgy róla, hanem még a kollégái is, hogy ő sokkal több volt, mint egy tanult és hivatásának élő doktor. A betegei lelkével is foglalkozott, nem csak a szervi bajaikkal, amivel hozzá fordultak.

Kylei Crabb tudta, hogy meg fog halni. Hitt ugyan a csodákban, a megmagyarázhatatlanban, de gyerekkorától beléivódott, hogy „Az ember akármit tesz, az életben mindig úgy lesz, ahogy meg van írva!" Elfogadta, hogy neki a földi életben ennyi járt. Tudta, hogy mennyi ideje van hátra és előre elrendezett mindent, hogy alig múlt húszéves lányának ne kelljen a gyász szorításában hivatalos helyeken intézkednie. Jalitól egyetlen fontos dolgot kért csupán, amire még meg is eskette a lányt, hogy biztos legyen: megteszi.

...

– Tudom, hogy neked adtam... De a hamvaimat ebbe vidd vissza Clear Creekre! Ha pedig szétszórtad a szurdoknál, akaszd fel ott egy fára, ahol nem érhetik el a vadak.

– Anyu! Ez most komoly? Nem is fognak hülyének nézni, igaz?

– Nagyapa segít majd neked. Megmutatja hol a szurdok, és ha nem akarod nappal, akkor majd elkísér este, amikor nyugodt lehetsz, hogy senki nem lát.

...

Félálomba kavarogtak az emlékek a fejében, néha könnybe futott a szeme, de ezt senki nem láthatta, csak ő érezte, lehunyt szempillái jól takarták a tekintetéből sütő fájdalmat.

Hol fel, hol leszálltak a buszról, cserélődtek az utasok, ahogy meg-megállt a jármű. Jali nem akart tudomást venni az emberekről. Mindenfelé tekingetett, csak ne kelljen még véletlenül se ránéznie senkire. A padlót figyelte, vagy túlnézett az ablakon az egyre sűrűsödő erdőrészek felé. Így maximum a felszállók cipőjét és lábát láthatta, ahogy elhaladtak az ülése mellett.

Stílusa és viselkedése miatt sokan nézték fiúnak, még kamaszkorában is. Most sem egy nőies ruházat volt rajta. Katonai gyakorló nadrág, bakancs, atlétatrikó, az anyjától annakidején elkunyerált több mérettel nagyobb flaneling; s mivel nem volt megáldva túlzottan gömbölyded idomokkal, tökéletesen takarta női mivoltáról árulkodó kebleit az ölében magához szorított katonai hátizsákkal. Hosszú rendezetlen sötét haját a baseballsapka alá gyűrve viselte, s a nyakába kötött fekete kendő félig még az arcát is takarta.

A busz megállt, egy család szállt fel először sok gyerekkel, akik egymással versengve, dübörögve rohanták meg a busz hátsó ülését. Apjuk jegyet vett, anyjuk meg, a nagy csomagokkal indult a lurkók nyomában. Aztán egy szikár kis öreg is felkapaszkodott, nagy batyuval. Jali készségesen pattant fel a helyéről, hogy segítsen a bácsikának. Helyet adott neki az ablaknál, hiszen ő hamarosan leszállni készült.

A mozgolódás felkeltette Dean figyelmét, aki pár üléssel hátrább utazott. Most nézte meg jobban az ismeretlen fiatalt. Nem tudta megállapítani se a korát, se a nemét. A katonai hátizsákot a kamasz alkatú idegen könnyedén vetette szálkásan izmos vállára. Dean észre sem vette, hogy leragadt a leszállni készülő fiatal utas látványánál. Nem is tűnt fel neki, hogy folyamatosan nézte, csak mikor annak sötét tekintete szigorúan fúródott az övébe. Sütött belőle a „Mit nézel?!", meg a „Hagyjon engem mindenki békén!".