Padfirka

Kedd

Találjátok ki, hogy ma mivel kezdek? Nem, nem törivel, de majdnem. Az első órám földrajz, a
111-ben. Reggel még kómásan vágom le magam a padba, ám mikor lepillantok rá egyből felébredek. A kis versikém ott áll tisztán és kivehetően, sőt valaki még két sort írt hozzá.
Most így hangzott:

"Jegyzetelni... Jól felelni...
Az érettségin megfelelni...
Megfelelni, odafigyelni, sosem súgni, mindig tanulni"

Hitetlenkedve bámultam a sorokra. Előkaptam a tollam és azonnal kibővítettem még két sorral.

"A könyveket nem otthon hagyni,
A gerincferdülést vállalni."

Már egész kis versnek nézett ki. Vajon ki folytathatta?
-Mit nézel? - lép oda hozzám Zita. Úgy tűnik elég feltűnően bámulhattam a padot.
-Semmi különös. - vonok vállat - Nem tudod véletlenül ki volt itt utánunk tegnap? - kérdezem, csak úgy mellékesen.
-Nem, miért? - kérdez vissza Zita.
-Nem fontos. - vonom meg a vállam, bár igen is fontos. Tulajdon képen nem is tudom miért nem mondtam el neki a verset. Valamiért úgy éreztem ez csak rám és a vers folytatójára tartozik.
-Fura vagy. - méreget Zita pár pillanatig aztán megvonja a vállát és témát váltott. - Írunk magyarból? - kérdezi.
-Miért írnánk? - nézek rá furán, mire ő értetlenül néz rám.
-Mert azt mondta előző órán, hogy tanuljunk. - közli.
-Remek. - morgok miközben előhalászom a magyar cuccom a táskámból és megpróbálom felidézni, hogy vajon mit csináltunk az előző órán.
-Amúgy, ha ilyen biztos vagy benne, hogy írunk miért kérdezed. - motyogom még az orrom alá, Zita azonban már nem hallja, mert éppen Ákos lép a terembe és Zita azonnal hozzá siet.
          Szeretném azt mondani, hogy felelősségteljesen tanulok a hibáimból, de ez az óra most nem igazán ezt bizonyítja. Megint nem tudok figyelni. Folyamatosan a kis versikére gondolok. Ha akarnám sem tudnám titkolni, hogy ki volt az első, aki eszembe jutott. Még szép, hogy Balázs. Itt volt tegnap órája, közvetlenül utánunk. Ez nem lehet véletlen... Vagy mégis? Tulajdonképpen rajta kívül még pont 29 ember lehet „gyanúsított", nem beszélve az utánunk következő többi osztályról, szóval nem kellene elhamarkodott következtetéseket levonnom. Mégis, annyira jó lenne. Olyan sorsszerű. Van egy rossz tulajdonságom, miszerint néha elképzelem, hogy a jövőbeli énem meséli a múltamat. Mintha éppen inrtjut adnék. „Nos igen, 16 éves voltam mikor megismerkedtünk a barátommal. Az egész egy padra firkált versikének köszönhető. Mintha a sors is azt akarta volna, hogy mi megismerjük egymást."
-Hééédi! Ébren vagy te egyáltalán?
Csak akkor figyeltem fel, mikor valaki meglökte a vállamat.
-Nem igazán. – néztem fel bambán, egyenesen Zita szemébe. Úgy tűnik kicsöngettek, mert az osztálytársaim kifelé vonulnak a teremből.
-Mostanában mintha egy zombi lennél... Alszol te egyáltalán? – méreget gyanakvón.
-Persze, csak... - a padra pillantok – Mindjárt jövök, menj csak. – állok fel Zita pedig felvonja a szemöldökét.
-Kint várlak. – mondja, mert mióta beszél hozzám az ötödik ember löki hátba. Bólintok, mire kisiet a többiekkel. Felkapom az egyik tollamat és a padra hajolok. „Ki vagy?" vésem fel a versike mellé, aztán összekapom a cuccaimat és már sietek is Zita után.
            Hihetetlenül nehéz buszon gépelni, főleg telefonon, mégis minden nap megkísérlem. Háromnegyed óra az út a sulitól hazáig és az írás tűnik messze a leghasznosabb elfoglaltságnak ilyenkor. Senki sem lakik errefelé, szóval még csak antiszociális sem vagyok. Ma azonban más a helyzet. Már nem ami a buszt illeti. Az most is tömött, már a második megállótól. A különbség mindössze annyi, hogy most a telefonom helyett az egyik füzetem hátuljába próbálom lefirkálni gondolataimat. Annyira szét vagyok esve, hogy este nem töltöttem fel a telefonomat, így nem maradt más választásom. A modilom hiányában ma zenét sem tudtam hallgatni, mégis olyan mélyen belemerültem az elképzelt történetembe, hogy a külvilág megszűnt létezni körülöttem. Abban a különleges helyzetben vagyok, hogy a végállomáson szállok fel a buszra így mindig van ülőhelyem. Ez most sem volt másképp. Éreztem, hogy a tömeg körbevesz, de sikerült kizárnom mindent és az összes zaj egy megnyugtató dörmögésbe olvadt össze körülöttem.
-Szintén zenész? –hallom meg hirtelen magam mellől. Nem szoktak megszólítani, így most sem gondolom, hogy erről lenne szó, mégis felnézek. Egy számomra tökéletesen ismeretlen fiú egyenesen a szemembe bámul.
-Parancsolsz? – kérdezem zavartan, mikor végre rájövök, hogy mégiscsak nekem szólt a kérdés.
-Úgy értem, hogy te is író vagy? – bök kissé félénken a füzetem felé a fiú.
-Valami olyasmi... - bólintok – Ismerjük egymást?
-Nem, nem kifejezetten. Viszont ugyan abba a suliba járunk. Egy osztállyal föléd. Láttalak már párszor.
-Ahha...
Még nem sikerült eldöntenem, hogy ijesztő, hogy ennyit tud rólam, vagy csak én vagyok szörnyű megfigyelő.
-Mindig erre jössz? Még sosem láttalak. – csukom be a füzetem végleg feladva, hogy még bármit is le fogok írni az elkövetkező 2 megálló alatt, míg le nem szállok.
-Igen. Csak én hátul szoktam felszállni. – válaszol.
-Ebben az esetben bocsánat. Úgy tűnik szörnyű megfigyelő vagyok. – nevetem el magam kínosan.
-Nem, én kérek elnézést. Már tök régóta meg akartam kérdezni mit irogatsz, csak nem úgy tűntél, mint akinek nagyon hiányzik a társaság. – túrt a hajába idegesen, a busz pedig megállt a megállóban.
-Nos igen, ilyenkor kicsit elkalandozom... Amúgy miket írsz? – terelem a témát.
-Verseket. – feleli egyszerűen, mire felszalad a szemöldököm.
-Na ne mondd... - motyogom, majd mikor rájövök, hogy le kellene szállnom a táskámba dobom a cuccom és felpattanok – Leszállok. – közlöm az egyértelműt.
-Tudom. – válaszolja ő, majd elölre menve segít utat törni a tömegben. Az ajtóhoz érve jelzek, majd mikor a fiú felém fordul elmosolyodok.
-Hogy hívnak? – kérdezem.
-Bálint. És téged?
-Hát nem tudod? – nevetem el magam és ő is elmosolyodik. Hirtelen megállt a busz és kitárult az ajtaja, melyen kellemes meleg levegő tódult a buszba.
-Hédi. – adom meg neki végül a választ, majd lelépek a buszról. Nem megyek odébb, csak mosolyogva nézem, amint az ajtó bezárul, ő pedig int, miközben a busz tovább döcög. Jobban kellene figyelnem kikkel utazom a buszon...