𝐋É𝐏𝐂𝐒Ő
Pislákolt a lépcsőházban felszerelt világítás. Néha behallatszódott egy két károgás.
Varjúk. Azok a fekete madarak, melyek kihasználták, hogy nyitva az ablak. Süvített a szél, felkapva a száradó faleveleket, nekicsapva az épületnek, vagy be a nyílászárón.
Feltűnt egy test, mely mikor látszódott, mikor nem. Lassan sétált, ráérősen. Csizmája sarka monoton csattogását elnyelte a szőnyeg puhasága, de a lépcsőfokok mégis nyikorogtak alatta. Fájdalmas sóhajtás vegyült a süvítéssel, mely lassan azt súgta "van időd. van időd elég!". S nem is gyorsított. Előkapta szövetkabátjából zsebtükrét, ellenőríte szempilláit s ajkai vörösségét. Megtorpant. Egy pillanatra látott valamit elsuhanni a mögötte lévő zöld tapéta előtt. Nem volt alakja, csak egy sötét árnyék.
"van időőőd!". Még lassabb tempóban elindult. Szinte fel sem emelte hosszú lábait. Tükre kinyiva, maga felé fordítva pihent tenyerében.
Szőke hajába belekapott a beszökő szellő, s meg is állt pár pillanatra, hogy hátradöntött fejjel érezhesse a kellemes simogatást. Egy pillanatra úgy érezte, mintha hús vér ujjak túrkálnának tincsei között, de ahogy kipattant szeme, ez el is múlt. Haja cserbenhagyottan hullámzott, ahogy a fények villódzásában valami közeledett mögüle.
Szinte, mintha hipnózisba került volna, újra elindult. Meg sem hallotta a lelkében történő félelmet, mely karmolásokat ejtve bensőjében kaparászott, próbált szabadulni. Valami elkapta tincseit, talán csak beleakadt valamibe. Megállt. Nem fordult meg, nem szabadott.
Várt. Várt, mert a hang azt mondta várjon, van ideje, azt mondta nem szabad. Ha a hang azt mondta, az úgy volt! Úgy volt, mert úgy kellett lennie! "Van időőőd."
Tincsei hátához csapódtak, s kirázta a hideg a hirtelen gerince mentén felkúszó fájdalomtól, mely beszivárogva bőre alá folytogatta az egyre növekvő félelmét. Hirtelen abbamaradt minden érzés. Ott állt, mögötte valakivel, akinek érezte csontos ujjait hajszálai között matatni, mintha csak keresett volna valamit.
"Lassan!" Felváltotta egy másik hang az előzőt, még soha nem is hallotta. "Nem igaz" Mintha veszekedtek volna mögötte, hallota a barátságtalan tónust, ahogy két oldalról susogták fülébe. "Menj, haladj!"
Mikor lassan megfordult, s ledermedt, mert nem látott senkit. Reménykedett a lehetetlenben, hogy csak rosszul hallott.
A tükröt felemelve azonban körvonal nélküli alakokat látott maga mögött, kik egy mozdulatot sem tettek. S lépett egyet előre, piros magassarkúja belesüppedt a szőnyegbe, négyzet alakú nyomot hagyva maga után. A kis tükörben még is mozdulatlanul követték árnyai.
"Van időőd!" Karcos, fájdalmas, mégis megkönnyebbült levegővétel valakinek a torkából, aki nem ő volt, de ott lehetett a közelében, láthatatlanul lopakodva utána. Mert hallotta, s ha hallotta, az úgy volt, hiába ha mégsem. Mert olyan nem lehetett, hogy mégsem. Őt nem tudták megtréfálni. Nem engedte, nem hagyta. Vagy csak buták voltak az élettelen hangok.
Cipő kopogást hallott közeledni, s szinte a sietséggel járó zihálást is lejátszotta agya, azonban hiába várt, senki nem érkezett.
"Fuss!" Ismeretlen, sürgető parancs, mely ellentmondásért kiáltott. "Lassaaan!"
Mit tegyen? "Maradj!"
Egy holló nekirepült a mellette lévő ablaknak. Végignézte, ahogy kigúvadt, meredt szemekkel figyelő állat lassan lecsúszik az üvegről, enyhén piros csíkot hagyva maga után. Lehunyta pilláit. Csak ő volt, a csend, s a három veszekedő hang a fejében, melyek nem akartak megszűnni, egyre agresszívabban szólaltak fel.
Koppanás. Koppanás. Koppanás. "FIGYELJ!!"
Kipattanó szemekkel fordult a nyílászáró felé, melyet megszálltak a madarak, s ha valamelyik felmondta a szolgálatot, másik érkezett helyette. Kopp. Véres csík az ablak egyik kockájában, de a többi üres volt. Gyönyörűen üres, szinte látni lehetett a csillagokat a középső négyzetet körülvevő területen.
Mert a közepe volt a lényeg, a fájdalom, az erős mégis gyengének mutatkozó emóció, mely úgy irtott mindenkit, mint ahogy a madarak lassan csúsztak le az üvegen. Fájdalmasan, nyomot hagyva maguk után, melyet valahogy mindig csak utólag vettek észre. Mert a csillagos ég körül zárta, teljes ragyogással elfedve a nyomokat. "figyelj."
Fejét hirtelen mozdította előre, nyaka fájdalmas reccsenést hallatott. Ismét elindult, lábait szinte fel sem emelve csúsztatta egymás után. Egy lépcsőfok. Kettő. Három. Négy.
Károgott a holló, mielőtt nekiütközött az üvegnek, süvített a szél, faleveleket dobálva be a nyitott ablakon. Lecsúszott a jobb lába az ötödik fokon. Megingott, ahogy sarkára érkezett. Kibicsaklott boka. Fájdalom. Fájdalom. Fájdalom. "Lassan!"
"SZALADJ!" A harmadik nem mondott semmit.
Lépett egyet, de mielőtt gyorsabb tempóra váltott volna fájdalom áradt szét fejbőrén, ahogy valami kapaszkodva tincseibe tépte ki hajszálait. Érezte vérét lefolyni nyakáig, ami valós is volt meg nem is. Nem volt? Hogyne lett volna! Hiszen érezte! "MENEKÜLJ!" Kiabálás. Nem tartózkodott mögötte senki, eltűntek az árnyak. Földhöz vágta a tükröt, s hallotta ahogy koppanva jut le a lépcsősor aljára.
Fejét lehajtva újra elindult, elszántság csillogott szürke szemeiben. Cipő koppanásokat hallott maga előtt, egyre közelebbről, s megállt. Várt arra, aki végül sohasem jutott el hozzá. Soha, mert el sem indult. Ki sem lépett a lakásból. Még nem. Majd, mikor eljön az ideje. Mikor senki nem várja. Sikítás.
Sikítás, mert valaki elkapta a tűsarkot, mely már nem süppedt a szőnyegbe. Nem süppedt bele, mert valaki felemelte, elkapta, kapaszkodott belé. Mintha meg akarta volna menteni valamitől, de az csak a látszat. Hiszen ő taszította a sötétségbe. A sötétségbe, mely már elnyelt hármat, de egy még hátra volt. Négy nő megy lefelé a lépcsőn. Vajon hány ér le a végére?
Piros pár magassarkú egymás mellé helyezve várt a fordulóban. Harminckilences. Tizenkét centis. Ebben volt tegnap, mikor elindult otthonról. S ugyanilyen volt a lábán most is.
"Gyorsabban!" Ujjak a hátán, pár másodperc. Már zuhant is előre, nem egészen tíz lépcsőfok várta érkezését. A puha szőnyeg helyett azonban a fal melletti kapaszkodó sarka simult halántékához, felsértve bőrét, kiszabadítva vörös vérét. Tompa puffanással esett a szőnyegre, beszínezve s foltot hagyva maga mellett.
Csönd. Nincsenek hollók, nem fúj a szél, nem beszél senki. Hova lett a fájdalom, mely mint eső a betont színezte be lelkét? Hova lett a mindent megtévesztő fájdalom, mely bújócskát játszva nevetgélt gondolatai legsötétebb barlangjaiban? Hova lett?
Tíz fokkal felette ugyanolyan magassarkú hagyta nyomok, mint amiket ő hagyott maga után. A fokra helyezett lábbeli után nem folytatódtak, mintha elnyelte volna őket.
Ő jutott a legtovább.
...
