❝ - Miért vagy ilyen? - kérdezte Peter lemondóan, és arcán feltűnt a számomra már jól ismert csalódott kifejezés.
- Ismered a mondást... Egy önző világban csak az önzés hoz sikert. Sajnálom - vontam meg a vállam, és sarkon forulva otthagytam őt. ❞
P...
A sírkő előtt két alak állt. Árnyékuk némán vetült rá a nyári hőségben kiszáradt földre, amelyen csak elvétve lehetett egy-két fűcsomóval találkozni. Egyikük, egy férfi sportzakót és divat szemüveget viselt, másikuk, egy hatéves forma kislány pedig tetőtől talpig fehér ruhákba volt öltöztetve. Egymás kezét fogták, de nem beszélgettek. A férfiről szinte lerítt, hogy még mindig nehéz neki feldolgozni az elhunyt hiányát, míg a kislánya unott, kifejezéstelen arccal álldogált mellette. Csak ők ketten tartózkodtak a temetőben abban a késő délelőtti órában.
Szép tavaszi idő volt, a nap hét ágra sütött, az égen bárányfelhők úszkáltak, a ravatalozó mellett álló cseresznyefa friss virágai pedig ontották magukból a finom illatot. A férfi némán leguggolt a sírhoz, majd az addig a kezében szorongatott rózsacsokrot az egyik vázába helyezte. Az tökéletesen passzolt a matt fekete kőhöz, amelyen a következő állt:
Virginia de Clare 1978 – 2002 Emléked örökké él bennünk!
Miután felegyenesedett, hosszan kifújta az addig bent tartott levegőjét és messze elnézett a távolba, a temető végébe, ahol a végtelen óceán látványa fogadta. Órákon át képes lett volna a távolba meredni, ám ezt a hatéves kislánya mellett esélye sem volt véghez vinni.
– Mikor megyünk? – kérdezte a csöppség aznap már sokadjára, és fejét hátradöntve unottan nézett fel az égre.
– Csak egy perc – felelte az apja aznap már sokadjára. Ismét leguggolt a sírhoz, és óvatosan végighúzta ujjait a márvány naptól felforrósodott felületén. Szavait magában az elhunyt menyasszonyához intézte; megkérte, hogy vigyázzon rájuk fentről és elmondta neki, hogy mennyire hiányzik mindkettejüknek.
– Apa! – szólalt meg ismét a gyerkőc, most már valamivel hangosabban, és lábával idegesen dobbantott a földön. Apja még egyszer utoljára elismételte magában: Szeretlek!, majd összeszedve magát felállt, és a kislánya felé fordult.
– Mehetünk, szívem – mosolygott rá, és az apró kezecskéjénél fogva húzni kezdte őt a kijárat fele. – Le szeretnél még menni a tengerpartra, Jaydie?
– Inkább fagyizni – vigyorgott rá apjára a kislány, és máris azt kezdte magában tervezgetni, hogy milyen ízű fagylaltot fog kérni. Kehelyben, persze, mert a felnőttek mindig kehelyben eszik, ezt megjegyezte már.
