A felhők fölött

5

  Széttárok karjaimat, és hátradőlök a felhőbe, ami elkap, nem engedi, hogy lezuhanjak a földre. 

  Becsukom a szememet, és hallgatom, ahogy a cseppek az égből zuhannak lefelé, ahogy a szél őrült tempóval fújja a lenti tájat, és a villámok robbanásszerű hangját.

  A haragom kicsit sem enyhült, de képes vagyok figyelmen kívül hagyni, és úgy gondolkodni. Nem lenne jó, ha az érzelmeim befolyásolnák a fejemben kavargó gondolatokat. Végül is egy isten lennék. Szóval bármit csinálok, az érzelmek azok, amiket figyelmen kívül kell hagynom. Ha nem tudom őket kizárni a fejemből, akkor valami olyasmit teszek, mely akár romba döntheti a világot. 

-Vajon miért vagyok ennyire mérges?-kérdezem a fekete eget nézve.

  Az ő előtte lévő embereknél is mérges voltam, ha bántják, de ez más. Akkor tudtam annyira irányítani, hogy ne csináljak vihart. És ott nem két nap után volt ez. Először mindig megismertem őket, hogy érdemes-e őket megvédeni. 

  Mintha Elizabethet mindentől meg akarnám védeni, ami csak egy kicsit is ártani akarna neki. Ez így nem lesz jó. Ha már most ezt érzem, akkor mi lesz akkor, amikor meghal? Mert egyszer minden ember meghal, és ő nála is el fog érkezni ez a pillanat.

-Lehet, hogy tényleg nem kéne vele többet találkoznom-mondom becsukva a szemeimet, mire egy hűs szellő csap engemet arcon, mire egy mosolyra húzom a számat.

-Azt merészeld megtenni-hallok meg egy ismerős női hangot-Liget rávetted arra, hogy a villámaival megállítsa a verését, most meg nem akarsz vele többet találkozni? 

-Most sem mondhatok nemet, mint mindig ugye, Widy?-mondom, majd oldalra fordítom a tekintetemet. 

  A nővérkén karba tett kézzel áll előtte. Hosszú fekete haját a körülötte forgó szél folyton a levegőben tartja. Barna szemeivel parancsolóan néz rám. Ő mindannyiónk közül a legemberibb. Ha nem forogna körülötte a szél, és lenne a jobb keze átlátszó, azt hinném hogy ember. 

-Ahogy mondod-mondja keményen. Kinyújtja a karját, mire egy erős szél löket éri a felhőmet egy részen. Ezzel egy széket csinál magának, amire leül-Szóval most elmondod, hogy miért nem akarsz vele találkozni.

  Nyögve átfordulok az oldalamra, és a felhőt kezdem el vizsgálgatni. Még így is érzem a hátamon a tekintetét, szinte átszúr vele rajtam.

-Nem akarom megint azt érezni mint akkor-mondom ki őszintén-Nem akarok megint közel kerülni valakihez, hogy utána elveszítsem.

-Még akkor is, ha ezzel megbántod a másikat?-kérdezi lágyabban.

  Ha valaki, ő tudja milyen érzés elveszíteni valakit, aki számunkra fontos. Egyszer már történt vele hasonló. Azóta eléggé mogorva volt. Évtizedekig tartott, mire elfogadta a helyzetet, és nem lökött el mindenkit magától. Én voltam az egyetlen, akivel beszélgetett. Velem is csak azért mert muszáj volt. Mivel mikor mérges vagyok, akkor meg idézem mind a szél, mind a villámok, mind az eső istenét. Így csak felhúztam magamat, és már ott is volt.

-Ezt hogy érted?-kíváncsiskodok.

-Látszik a lányon, hogy neked is fontos. Ha most elmész, egy életre megbántod. Lehet, hogy úgy hiszed jobb ez így, de mind a kettőtökben sebet fogsz ezzel ejteni-kezét megérzem a vállamon, mire egy pillanatra összerezdülök-Ha ott hagyod, akkor bánni fogod, hogy nem védhetted meg. Ő meg bánni fogja, hogy közel került hozzád.

-Igazad van-mondom egy sóhaj után, és a hátamra fordulok-Mint mindig-Widy pontosan felettem van, és barnai szemeivel az én szürkémbe néz-Ezt utálom benned-mondom mosolyogva-mindig tudod mit érzek.